Hunter

6

Összezavarodva dőltem neki a kanapé háttámlájának, miközben magam elé meredve próbáltam felidézni az imént látottakat. A házunk udvarán játszó kislány én voltam, mint ahogy az is, aki az iskolából indult hazafelé. Furcsa volt külső szemlélőként látnom magam, és nem is tudtam, hova tegyem mindezt.

- Az emlékeim - válaszolta meg kimondatlan kérdéseimet Ray, - egészen kiskoromtól.

- Szóval igaz - nyugtáztam. - De hogyan nem vettem észre ennyi év alatt, hogy valaki figyeli minden egyes mozdulatom?

Ray mocorgott kicsit, mintha feszélyezve érezné magát, majd így szólt:

- Megvannak a módszereink, ráadásul a képességeink segítenek...

- Ugyanmár milyen képességek? - szakítottam félbe. - Ugye nem azt akarod beadni nekem, hogy valami szuperember vagy? - húztam gúnyos mosolyra a számat, ám egy pillanat múlva ráeszméltem, mi is történt az imént. Hiszen Ray szemeiben életre keltek az emlékei. Úgy láttam magam az előbb, mint egy filmet a mozivásznon. Erre nem hiszem, hogy lenne épeszű magyarázat, így hát felkészültem mindenre.

- Az érzékszerveink fejlettebbek, mint az embereké, így például elég volt közel költöznünk hozzátok, hallottunk és éreztünk minden egyes ajtócsapódást és neszt ami a házatok felől jött - nézett rám mintegy kérlelve, hogy higgyek neki. - Erősebbek és kitartóbbak vagyunk, mint egy ember, ezért bízta ránk a biztonságodat édesapád.

Összevont szemöldökkel néztem rá. Szívem szerint megkértem volna, hogy bizonyítsa be mindazt, amit az előbb mondott, de legbelül hittem neki. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen még csak az előbb találkoztunk, de volt valami meggyőző a hangjában és a viselkedésében. Általában észreveszem, ha valaki hazudik nekem és Ray egy fikarcnyi jelét sem mutatta ennek. Hittem neki. Egy kérdés viszont nem hagyott nyugodni.

- Miért nem ő jött? - kérdeztem. - Már látni sem akar a saját apám? Úgy gondolja, küld két idegent, hogy vigyázzanak rám, és meg van oldva a dolog? - szakadt ki belőlem, és könnyek tolultak fel a szememben, de nem akartam gyengének tűnni. Gyorsan elkaptam a tekintetem és megtöröltem a szemem a pulcsim ujjával.

Ray lesütötte a szemét és nem nézett rám egy darabig. A tarkóját dörzsölgette, majd végül újra felemente a fejét.

- Jacob meghalt - mondta ki halkan de annál érthetőbben. - Nagyon sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, de...

- Hogyan? - kérdeztem hidegen, a padlót nézve.

Ray egy picit habozott, viszont beadta a derekát.

- Apám épp meglátogatta. Jacob szinte az ország másik felébe költözött, hogy ha őt követik a szektások, véletlenül se bukkanjanak a családjára. Pontosan aznap este akartak lecsapni rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy apa is vele volt. Két legyet egy csapásra - horkant föl, majd beletúrt a hajába és kezével a térdére támaszkodva folytatta tovább. - Hatalmas túlerőben voltak. Jacob és apa menekülni kezdtek, de hiába. Fegyver volt náluk. Mindkettejüket lelőtték - sütötte le a szemét, majd rám nézett. Láthatta, hogy az arcom szinte minden érzelemtől mentes, így folytatta - és kivágták a szivüket. Egyikőjükét sem találták a helyszínen.

Lehunytam a szemem. Elképzeltem apám holtan összerogyó testét, amint magatehetetlenül zuhan a talajra, majd a jelenetet, ahogy valaki egy kést szúr a mellkasába és pár pillanat múlva megragadja és kihúzza onnan a még meleg szivét. Nem akartam elismerni, de alig éreztem valamit, csupán undort az ember iránt, aki így végez egy társával. Rayre néztem, aki megpróbált olvasni a tekintetemből.

- Részvétem - mondtam szinte suttogva. Neki biztosan hatalmas fájdalom lehetett elveszíteni az édesapját.

Ray zavartan megköszörülte a torkát, mint aki nem ilyen reakcióra számított és egy ,,köszönöm"-öt motyogott az orra alatt.

Felálltam a kanapéról és az ablakhoz sétáltam. Hunter felemelte a fejét, de nem jött utánam. A kertet bámultam az üvegen keresztül, majd a város itt-ott felbukkanó nagyobb házaira emeltem a tekintetem. Néztem őket, de közben valahol teljesen máshol járt az agyam. Próbáltam felidézni apa alakját. Hogy milyen volt, emlékszem-e még rá egyáltalán? De alig jutott eszembe egy-két vonása. Barna haja és sötétkék szemei voltak. Ebben biztos voltam, más viszont, akármilyen erősen is koncentráltam, nem ugrott be róla.

- Ez után döntöttem úgy, hogy megkereslek - szólt Ray hangja mögöttem. Közel állt hozzám, pedig nem is hallottam, hogy idejött volna ő is. - De talán jobb lett volna, ha nem tudsz ezekről. Normális életed lehetett volna.

Gyorsan megpördültem, hogy a szemébe nézzek.

- Nagyonis jól tetted, hogy elmondtad. Így legalább már nem kell rám vigyáznod többé - vontam fel a szemöldököm.

- Ezt meg hogy érted? - horkant fel egy féloldalas mosoly kiséretében. Kételkedve nézett rám, mint aki azt hiszi, elment az eszem.

- Már tudni fogom, hogy vigyáznom kell. Meg tudom magam védeni - nyomatékosítottam.

- Azt hiszem nem érted a lényeget - váltott kioktató hangnemre. - Ezek a szektások bármire képesek, hogy bosszút álljanak apádon. Biztos vagyok benne, hogy nem volt elég nekik a halála. Ezen kívül pedig ki tudja, hányan vannak - túrt a hajába. - Most komolyan azt hitted, te egyedül képes lennél elbánni akár egyikükkel is?

Összeráncoltam a szemöldököm, majd visszafordultam az ablak felé. Kissé talán tényleg túl elszánt kijelentés volt felőlem, de ebbe tényleg nem gondoltam bele.

- Nem... - sütöttem le a szemem, Ray pedig ezt pontosan látta az üveg visszatükröződésében.

- Hé - nyúlt a vállam után, hogy maga felé fordítson, majd lehajolt egy kicsit, hogy a szemünk egy magasságban legyen és úgy folytatta -, teljesen rendben van, hogy vigyáznom kell rád. Hisz már szinte születésem óta ezt csinálom. A másik dolog pedig az, hogy örömmel nyírom ki azokat a rohadékokat, akik végeztek apámmal és magukkal vitték a szivét trófeaként - nézett oldalra haragos tekintettel.