A túllépni Dazaion hadművelet

2

Mire felöltöztél és összeszedted magad, a nővéred elment otthonról. Egyedül ittad meg a reggeli teádat, rövid ideig élvezve a csendet, de aztán meghallottad a két fiút a lakás belsejéből. Kíváncsian mentél a hang irányába, még épp elcsípve Akutagawa sötét kabátját a nyitott hálószobaajtóban.

– Nem tudsz nyugton maradni? – Chuuya az ágyra készített ruhái közül épp egy mellényt vett magára. Gyakorlott kézzel bánt a gombokkal, megigazította csatos nyakkendőjét. – Élvezd ki, hogy nem mész sehová! A főnök amúgy is utasított, hogy feküdj.

Akutagawa lehajtott fejjel, összeszorított szájjal követte Chuuyát, amikor a szomszéd falhoz ment, tükör előtt felvéve a kalapját. Szigorú pillantást vetett Akura a tükörből, mogorva tekintetet kapva cserébe.

– Szóljak neki, hogy már annyira jól érzed magad, hogy mindenképp adjon egy új küldetést?

– Nem – morogta Akutagawa. Zsebre tett keze megfeszült, a kabátja meglebbent, ahogy megállt Chuuya mellett. – Csak a ruháimat akarom, ha már nem mehetek haza! Azt sem szabad?

– Már hogy mehetnél? – Chuuya visszament az ágyhoz. Felvette a kesztyűjét, magára kanyarította a kabátját. – Jobb, ha most szem előtt vagy.

– Nem vagyok gyerek, Chuuya-san! – fakadt ki Akutagawa. – Megígérem, hogy visszajövök! Nem viselhetem mindig a te ruháid, akármilyen megtisztelő... – motyogta, elfordulva Chuuyától.

– Naná, hogy nem! Mi vagyok én? Szétszaggatnád minden ingemet! – Chuuya, amint végzett, kifelé indult, ekkor vett észre téged az ajtó előtt. – Hé, Ryuu! Gyere ide! – A hangjától benned és benne is megállt az ütő. Fogalmad sem volt, miért néz úgy rád, miközben Akutagawát szólította magához.

– (Név)-san, hallottad? – Még mindig zavartan bólintottál. – Van kedved elkísérni Akutagawát a városba? El kell mennem, és a nővéred nagyon haragudna, ha mind magadra hagynánk. – Hiába beszélt kezdetben hozzád, ezt már nyilvánvalóan Akunak címezte.

– Szó sem lehet róla! – Akutagawa sápadt arca kipirult a felháborodástól. – Chuuya-san! Hogy gondolod, hogy elvigyem magammal? – Talán rájött, hogy nem jó hangot ütött meg, mert másképp folytatta. – Mit szólna neesan? Veszélyes velem mutatkoznia. – Mintha még akart volna valamit, de Chuuya szúrós pillantása elhallgattatta.

– Ez nem kérés volt. Még mindig a felettesed vagyok, ne kelljen emlékeztetnem. És pont te ne aggódj, mit szólna, ha a saját húgocskája sem ideges miatta. Azt mondta – fordult most feléd, szelídebben –, hogy meg akartad nézni a várost. Akutagawa véletlenül elég jól ismeri. Elmehettek sétálni, ha már nem tudsz ágyban maradni. Megfelel? – kérdezte Akutagawát. A fiú felnyögött.

– Van más választásom?

Összevontad a szemöldököd. Nem tiltakoztál, pedig úgy beszéltek rólad, mintha ott sem lennél. Beletörődést láttál Akutagawa arcán, és az ígéret, hogy kimehetsz a lakásból, elég volt, hogy félretedd a büszkeséged.

– Szívesen elkísérnélek, Akutagawa-san – mondtad, felöltve egy barátságos mosolyt. Valódibb volt, mint hitted. Akutagawa felsóhajtott, ezt végső beleegyezésnek vetted.

– Vigyázzatok egymásra – mondta Chuuya.

Meglepetten vetted észre, hogy Akutagawa a plafonra fordítja a tekintetét. Nehezen fojtottad vissza a kuncogásod. Akutagawa reakciója annyira természetes és emberi volt, hogy melengette a szívedet.

– Rendben, Chuuya-san – mondta halkan, rendezve a vonásait. Chuuya figyelmét elkerülte az előbbi grimasz. – Mehetünk, (Vezetéknév)-san?