A túllépni Dazaion hadművelet

5

Annak ellenére, hogy az ő ruháit viselted, nem voltatok furcsák egymás mellett. Akutagawa civilben egészen hétköznapi volt, csak egy napszemüveggel egészítette ki az öltözékét. Nem kérdezte, megfoghatja-e a kezed, te pedig nem tiltakoztál. Az ujjaitok természetesen fonódtak össze, séta közben a pillangókkal sújtott mosolyod is egyre szélesedett.

– Hová szeretnél menni? – kérdezte Aku, néhány háztömbnyi céltalan kóborlás után. – A kérdés meglepett, mert azt gondoltad, konkrét tervekkel vitt el otthonról. Hirtelen semmi sem jutott eszedbe, mert még mindig nem ismerted Yokohamát igazán.

– Nem tudom, de egy picit éhes vagyok – vallottad be, az utca túloldalán lévő kirakatokat nézve. Egy bevásárlókörzet szélén voltatok, mindenhol drága butikok és kávézók sorakoztak.

– Tudok egy helyet, ahol ebédelhetsz – mondta, és már húzott is keresztül a lusta hétvégi tömegen. Mire észbe kaptál, egy csillogó üvegtorony tetőteraszán voltatok, egy hozzád képest túl előkelő étteremben.

– Beengednek ide egyáltalán? – Elsápasztott a kín, ahogy a nővéred-féle üzletasszonyocskák és öltönyös üzletemberek színfoltjaira néztél.

– Persze. – Akutagawa nagyon magabiztos volt, és az odasúgott mondatból egyértelmű lett, hogy miért. – Ez a hely a Maffiáé. – Köpni-nyelni nem tudtál, de ő ezt nem vette észre. Megint, mintha csak mellékes lenne, hozzátette: – Elég szép innen a kilátás.

Az asztalotok nem volt túl közel az épület széléhez, mégis elszédített az alattatok elterülő város. Borzasztóan zavarban voltál, mert sosem jártál ilyen előkelő helyen. Úgy érezted, ha csak egy pohár vizet is iszol, rámegy az egész havi kajapénzed, de Aku ellentmondást nem tűrően eléd tette az étlapot, és addig szuggerált összehúzott szemmel, amíg ki nem választottál valami ebédnek valót. Mikor kihozták a rendeléseteket, becsapva érezted magad. Előtted rendes étel állt, míg Aku megelégedett valami cukros, szirupos fügével.

– Nem eszel rendesen. – Te is csak piszkáltad az ételt, de Akut nézni borzasztó volt. Miután végzett a desszertjével, hátradőlt, és csendben várta, hogy megebédelj, így viszont képtelen voltál.

– Nem számít, mit eszem. – Összevonta a szemöldökét.

Magadba erőltettél egy falatot, mert tényleg éhes voltál, de közben is gyötrődtél. Ha ennyire mindegy, miért kellett a világ legdrágább éttermébe mennünk? Inkább a kilátásra koncentráltál Akutagawa válla mögött, hogy legalább valami kellemes szédítsen el. A küszködésed Akutagawa figyelmét sem kerülte el.

– Mi a baj, (Név)? – Összerezzentél a nevedet hallva.

– Semmi, csak remélem, hogy ezután nem egy aranyporral hintett fagyikelyhet kóstoltatsz meg velem. – A viccelődés nem jött be. Akutagawának ráncba szaladt a homloka.

– Nem szereted a fagyit?

Felnyögtél, letetted a villát. Amúgy sem illett a kezedbe, a mindennapokban evőpálcikához voltál szokva.

– De, Ryuu, imádom. – Be kellett hunynod a szemed egy pillanatra. – Egyszerűen az ilyesmi túl sok nekem.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy ez a hely túltesz rajtam. Egyetlen előétel is drágább, mint ami kijön a heti zsebpénzemből!

Aku elnevette magát, pedig ez volt az utolsó, amire számítottál abban a helyzetben. Rád nézett, szürke szeme egészen komoly volt.

– Ne aggódj a pénz miatt, (Név). Ma akármit szeretnél, én fizetem. Ne ellenkezz – tette hozzá, amikor kinyitottam a szádat.

Félrenézett, a hatalmasság aurája megingott. Bólintottál, mert nem akartál veszekedni vele. Végül is annyira nem volt rossz. Randevúztatok, és ha régi vágású akar lenni, lelke rajta. Kicsit még zavarban voltál, de nem akartad elvenni a kedvét.