Játszma az ördöggel

2.

Nyári szünet van. A napjaimat ezért munkával töltöm el a közeli kis bútorboltban. Tökéletes számomra ez az állás mert nagyon kevesen tévednek be ide. Nincs sok feladatom, igazából egésznap egy hűvős helyen kell várnom a vásárlókat akikből nincs sok . Ma is itt henyéltem egész nap, majd 22:00 kor, ami a munkaidő leteltét jelentette, elkezdtem szedelődzködni. Lassú, ráérős mozdulatokkal zártam be a rozoga ajtót, majd ötször ellenőriztem le, hogy biztos bezártam e. A filmekben mindig az van, hogy kiderül, hogy a főhős rosszul zárt, ezért másnapra kirabolták az egész üzletet. Hát én nem akartam így járni, ezért mindig ellenőriztem magam. És még hogy a filmek nem tanítanak semmire... Sóhajtva néztem körül az utcában. Kezd be sötétedni. Utálok egyedül sétálni ilyenkor, mindig félek, ezért a kb fél órás utat 10 perc alatt szoktam megtenni. Kapkodva szedtem a lábaimat és paranoid módón pillantottam oldalra minden nesz hallatán.
A távólból mögűlem egy kocsi búgását hallottam meg. Magamban már tiszta ideg voltam de aztán azon töprengtem, hogy csak nem fognak elrabolni pont engem, olyan szerencsétlen csak nem vagyok. Így magmat nyugtatva próbáltam nem is figyelni az egyre közeledő kocsi hangjára. De aztán, a szívdobogásom újra megiramodott, amikor a kocsi kezdett mellettem lelasítani. Ezt nem hiszem. Kezdtem nagyon pánikba esni. A járgány szinte már mellettem haladt, amikor a semmiből egy kis utca nyílt a főúttól pont ellenkező irányba. A kocsi megállt mellettem, én pedig habozás nélkül befutottam a utcába. A fülemben zúgott a vér és esküszöm nektek, ilyen gyorsan sose futottam még. Senkinek nem kívánom azt az érzést, ami akkor lejátszódott bennem. Mintha valami tompa kiabálást és dudálást hallottam volna az út felől. Egyre nehezebben kezdtem levegő után kakpodni. A lábaim kezdték feladni a szolgálatot. Mögűlem viszot lábdobogást hallottam. Nem történhet meg velem, újra. Ezt már biztos nem élném túl. A könnyeim patakokban keztek száguldozni az arcomon. A sötét utcát egyre kevésbé láttam. Az a valaki, aki üldözött már szinte utolért. Kifogyó erőmből utoljára próbáltam a nálam láthatóan háromszor gyorsabb valakit lefutni. Ekkor viszont egy erős kéz fonódott a derekam köré. A hirtelen ért idegen érintéstől reszketni és sikítani kezdtem. Hatalmas mancsát számra tapasztotta. Felkapott, én meg mint egy rongybaba hulottam a karjába. Izmos karjai közt hisztérikusan kezdtem el sírni és csapkodni. Ő viszont, csak egyre erősebben tartott a magasban és tűrte az igen gyenge ütéseimet. Nem hittem el, hogy ez újra megtörténik. A fogvatartóm a fülemhez hajolt én meg kapálózva próbáltam minél messzebb kerülni tőle. Ez persze nehezen kivitelezhető, amikor konkrétan hozzá vagyok préselődve. Lemondóan láttam be, hogy nem tudok mit tenni ellene. Remgve sírtam már semmilyen hangot nem adtam ki. Elernyedve fogadtam el a helyzetet.
A hallásom kezdett kitisztulmi és csak ekkor halottam meg, hogy csitítgat és azt kéri nyugodjak meg mert nem fog bántani.
Már hogy a viharba ne bántana?

Lassan az legyengült testemmel a karjában leült a közeli padra. Borzasztóan féletem attól, ami ezután várt rám. Némán sírva vártam, hogy mi fog történni. Éreztem, ahogy lassan eltol magatól. Bedugult az orrom de azt még így is éreztem, hogy dohány szag lengi körül egész lényét. Az asztmám miatt a tüdőm össze szorult és alig jutottam levegőhöz. Mintha ráültek volna a tüdőmre. Éreztem, hogy az arcomat figyeli. Óvatosan megsimította szétáztatott arcomat. Furcs volt ez az egész szituáció, hogy ilyen gyengéden bánik velem. Nem mertem ránézni. Hideg, érdes ujját éreztem meg az állam alatt. Összerezzentem és még jobban leszorítottam a fejemet. Ő viszont nem hagyta, határozottan még is gyengéden fordított magához. Összeszorított szemekkel makacsoltam meg magam.
-Grace-ejtette ki a nevemet olyan lágysággal, mintha attól félt volna, hogy valami kárt tesz benne a kimondásával. Ez meg hogy lehet? Honnan tudja hogy így hívnak? A hangja nagyon ismerős volt. Mély, kellemesen férfias. Hirtelen kiváncsi lettem de azért még mindig volt bennem egy kis rettegés. Óvatosan néztem fel rá. Homályosan láttam, viszont egy acélszürke gyönyörű szempárt azonnal sikerült kivennem egy utcai lámpa, gyér fényéből. Rögtön tudtam kihez tartoznak. Ace borzasztóan aggodó tekintettel fürkészte, minden egyes rezdülésemet. Homlokán barázdák jelentek meg. Szinte láttam a kesze-kusza gondolatait, ahogy próbálta megfejteni az eseményket. Ahogy megismertem, mindig magabiztos, pimaszul mosolygós fiú helyére egy aggodó, összezavarodott ember lépett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor realizáltam, hogy nem lesz baj. Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet. Egy kósza könnycsepp gurult végig az arcomon.
-Bocsi, hogy így rádijesztettem-mondtam a sírástól kissé rekedten. Érdes ujjaival lágyan törölte le a sósnedvet. Megborzongtam.
-Ezt nem inkább nekem kéne mondanom?-kérdezte hitetlenül. Szemében mintha egy csöpp megbánás csillant volna. Zaklatott állapotban kutatta szemeimben a választ az előbbiekért. Mintha lelkemig hatolt volna. A hosszú szemkontaktust halványan mosolyom törte meg. Annyira abszurd volt ez az egész helyzet, hogy hirtelen nem is tudtam mit csináljak, amikor rájöttem, hogy éppen a nővérem barátjának a karjaiban terpeszkedek. Gyorsan felpattantam, egy kicsit megszédültem így egy fának dőltem. Az egész bénázásomat pedig végig figyelemmel követte. Annyira kínosan éreztem magam. Tuti, hogy most foggyosnak hisz vagy elmebetegnek, pedig tudom, hogy nem kéne, hogy érdekeljen mit gondol rólam. A légzésem egyre rosszabb lett, így kihasználva azt, hogy mindig magamnál tartom az ínhalátoromat előkaptam az oldaltáskámból és vagy három adagot azonnal fújtam belőle. Á igen, sokkal jobb végre szabadon lélegezhetek. Észre sem vettem, hogy még az előbb a padon ülő Ace előttem termett.
-Minden oké?-hangja őszintén érdeklődő volt. Mély hangja furcsa érzéseket keltett bennem.
-Hát persze. Épp csak egy hajszál választott el attól, hogy megfulladjak de amúgy minden oké-hangom kissé gúnyosan csengett és ezt ő is kiérezte válaszomból. Egy másodpercig döbbenten vizslatott, aztán egy pillanat alatt rendezte vonásait és újra felvette a öntelt, látszólag érzelem mentes, hideg mosolyát. Az előző aggódó és óvó arcának már semmi jelét nem mutatta. Felszegett állal mosolygott le rám. Hihetetlen milyen gyorsan változtatja arcvonásait.
-Csak azért álltam meg melletted, mert haza akartak vinni-nevett fel. De azért én kihallottam belőle, hogy ez nem egy igazi nevetés.
-Nem kell, megoldom egyedül is-szóltam vissza neki miközben neki indultam a kb még 10 perces útnak. Rohadtul nem akartam, hogy engem bárki is haza vigyen.
-Úgyanúgy mint az előbb?-kérdezte kuncogva. Tudtam, hogy hergelni akar. És ez sajnos sikerült is neki.
-Ha nem jöttél volna hős módjára oda hozzám, hogy bevágódj a nővéremnél azzal, hogy te majd haza viszel, már rég otthon lehetnék-fordultam vissza hozzá idegesen. Ace meglepetten nézett, majd pimasz mosolyra húzta száját.
-Na mi az kicsi lány? Mintha egy kis csepp idegességet hallanék ki a szavaidból-mondta játékos hagon. Hát ezt nem hiszem el. Most vagyok túl egy asztma és egy sírorohamon ez meg képes, ezek után még húzni az agyam. Mély levegőt vettem és nagyon nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne szóljak vissza. Mosolyt erőltettem magamra, ami bevallom nem volt könnyű és csak ennyit mondtam neki.
-Otthon talalkozunk, nagy fiú-majd dühös fejjel sarkon fordultam és immár harmadjára vágtam neki az útnak. Halk neszt halottam újfent magam mögűl de direkt nem fordultam meg. Gondoltam Ace viszzaindult a kocsihoz.
Hogy én milyen naiv voltam, hogy ezt gondoltam.

Öt lépésig jutottam és a lábaimat hirtelen megint a levegőben találtam. Egy elhalt sikoltás csúszott ki a torkomon. Ma még hányszor ijedek meg? Egyik pillanatról a másikra, Ace vállán találtam magam. Ez nem gondolhatja komolyan. Erőteljesen kezdtem el csapkodni a hátát, mire neki a reakciója egy mélyről jövő, felszabadult nevetés volt.

-Tegyél már le te idióta-kiabáltam rugkapálva.
-Sajnálom de te már hozzám nőttél-mondta szomorú hangot szimulálva. Ó, hogy rohadnál meg.
-Nem tudom a nővérem, hogy bír elviselni?-durcásan hagytam, hogy cipeljen sajnos már tapasztaltam, hogy a karjai közül nincs kiút.
-Úgyhogy imádni való, okos, vicces, jófej, jóképű és izmos pasi vagyok. Egyszerűen mindenki álma-szórakozottan válaszolta meg a sértőnek szánt kérdésemet.
-Na és kimondta ezt, az anyád?-közben a szememet forgattam, persze ő ezt nem láthatta.
-Nem, ő pont nem-hirtelen komorut el hangja és szorítása is erősebb lett. Most vajon mi lelte?-Megjöttünk-szinte ledobott magáról. Láttam, hogy valam történt vele az elmúlt egy perc leforgása alatt, ezért inkább nem szóltam hozzá. Minden esetre, elég erősek nála a hangulat ingadozások. Az arcán most nem virított az az idegesítő mosoly, helyét felváltották az arcizmainak pattogásai. Lehetett látni, hogy fogsora össze van szorítva. Ilyesztően nézett ki, kiváncsi voltam mi idegesítette fel ennyire.
Csakúgy mint tegnap, most is bevágta magát a műbőrrel fedett autóülésbe. Az ajtót hangos csattanással csapta magára. Összerezzentem. Semmi kedvem nem volt mellé belülni. Alapból sem de most még ideges is volt. Úgylátszik túl sokáig várattam, mert a kocsi motorja hirtelen morajlott fel. A szélvédőn kersztül ingerülten nézett. Mélyen szemeimbe nézett, mire én csak széttártam a karom. Megjáratta a motort és közben egyik szemöldökét felhúzta. A szívem egy ütemet kihagyott a látványra. Legszívesebben elfutottam volna tőle. Ha nem lett volna ilyen állapotban, tuti újra sétálni kezdtem volna és nem szállok be de tekintettel arra, hogy így is ideges inkább fújtatva de bemásztam, tőle minél távolabb. Szinte be se csuktam az ajtót, gázt adott. Ekkora egy barmot. Ijedten süppedtem bele a puha ülésbe. Száguldozva tettük meg ezt a kemény két percet.
Óvatosan rápillantottam. Be kell vallanom nagyon jól nézett ki. Markáns arca tekintélyt parancslóvá vált, amikor komor arcot vett fel. A lusta, lezser mosoly, ami ott bújkált mindig a szája sarkában enyhített ezen. Arcéle, mint a penge, határozott vonalban keretezte arcát.
-Mit bámulsz?-mogorva hangja ébresztett fel az elemzéséből. Hirtelen jött a kérdés, nem jutott semmi az eszembe. Hiszen ez egy elég kínos dolog, hogy tesód pasiját fixirozod és aztán lebuksz. Kislányos zavaromban elpirultam. Ace pedig a válaszom várva rám pillantott. Valószínűleg látta a rák vörös fejem, mert győztes mosollyal fordította vissza tekintetét az útra.
-Mindent értek-idegesítően és mindentudóan válaszolta meg a saját kérdését. Dühösen fordultam az ablak felé. Szerencsére, előbb haza értünk, mielőtt kínossá válhatott volna a helyzet. Ace amint leparkolt, pattant is ki a járműből. Különös egy ember. Vele ellentétesen, én lassú mozdulatokkal követtem példáját.
-Csak a rend kedvéért, felvettél az útszélén-mondtam neki semleges hagon. Nem akartam, hogy rólam legyen szóa családban. Ez így sokkal egyszerűbb.
-Mért, történt valami más is?-kérdezte értetlen fejjel. Ace vette a lapot. Kínosan hajtottam le a fejem az emlékek hatására, majd újra rákaptam atekintetemet és szemébe néztem, mire ő féloldalasan elmosolyodott.
-Na mi van visszjött a jókedved?-gúnyosan felhúztam a szemöldököm.
A fiú hitetlenül megingatta a fejét, majd benyitott a házunkba.