Cruel World | Attack on titan ff.

-1-

845. év..

[Azumi szemszöge]

Gyönyörű, napsütéses nap volt. A fák lombjait lágy szellő fújdogálta. A város utcái tele voltak sok-sok emberrel. Nagy hangzavar volt. Mi, gyerekek kihasználva ezt a szép időt kiscsoportban gyűltünk össze, és beszélgettünk. A nap elején még senki sem gondolta volna, hogy mennyi minden meg fog változni.

- Rei! - rohantam oda a barátnőmhöz, aki éppen az utcán sétálgatott.

- Hm? - nézett hátra, én pedig nagy mosollyal az arcomon megragadtam a csuklójánál fogva és elvezettem a többiekhez - Hé, hova megyünk?

- A csapathoz - mondtam, majd meg is pillantottam őket - Itt is vagyunk! Hahó, sziasztok! - integettem, ők pedig vigyorral az arcukon néztek ránk és visszaintegettek. Amikor elértünk hozzájuk, leültünk a fűbe. Összesen hatan voltunk. Rei, Akari, Chieko, Emiko, Hoshi és Én, Azumi. Nagyon összenőttünk ezalatt az öt év alatt, és teljes mértékben kitartottunk egymás mellett. Összeszokott társaság voltunk kétség nélkül. Mégis, most csend telepedett a társaságra. Egy kellemes csönd. A fák leveleinek a susogását lehetett egyedül hallani.

- Hé, lányok - szólalt meg Akari, majd ránk emelte a tekintetét - Mit gondoltok, mégis meddig fog tartani ez a "béke"? Egyedül három fal véd minket az emberevő titánoktól. És mi így is a legszélén vagyunk - mondta, ezen pedig mindenki gondolkodóba esett.

- Ha már itt tartunk - szólalt fel Rei - akkor ez a három fal választ el minket az igazi, kinti világtól. Ki se tehetjük a lábunkat, szinte börtönben éljük le az életünket - tette hozzá, majd bólintottam.

- Igazatok van - sóhajtottam fel.

- Ki tudja - mondta Chieko - akár ebben a pillanatban is baj lehet. Ebben az évben, hónapban, másodpercben. Száz éve nem történt semmi, ám nem garantált, hogy így is marad - nézett maga elé a lány.

- Egyedül a felderítő egység teszi ki a lábát - kezdte el tépegetni a fűszálakat Hoshi - és ők is minden pillanatban az életüket kockáztatva próbálják visszaszerezni elvett területeinket.

- Az emberiség bukásra áll - jelentette ki Emiko - egyszer se nyert a természet ellen. Most is csak elmenekültünk előle - motyogta, mire nagy robbanást lehetett hallani. Nagy szemekkel kaptuk oda a fejünket, majd fel is pattantunk. Bárcsak ne néztünk volna oda. Bárcsak, talán, egy nappal többet mulathattam volna velük. Bárcsak utoljára láthatnánk a szüleinket. Egy kéz jelent meg a fal tetején, majd szép lassan egy titánfej is társult hozzá. Rémülten néztük, hogy mit csinál. Rei, Hoshi és Akari azonnal elkezdtek a kapu felé rohanni, mint a legnagyobb kalandvágyók.

-Hé! Hová mentek? - kiáltottam utánuk, miközben futottam, hogy utolérjem őket.  Nem válaszoltak, de egy kis idő múlva megtorpantak, és meredt tekintettel bámultak az óriásra. Nagy dörrenés hallatszódott. Az óriás betörte a falat.  Lábaim remegtek, és szép lassan elhatalmasodott rajtam a félelem.

- Most mind meghalunk... - nyögte ki Akari, aki tátott szájjal bámult még mindig a fal felé. Mint mindegyikünké, az ő tekintete is tele volt félelemmel.

- Mo-Most mit tegyünk? - kérdezte remegő hanggal Hoshi.

- A szüleim! - kiáltott fel Chieko, majd elkezdett rohanni a házuk felé. Lábait gyorsan szedte. Elkezdtem utána rohanni a többiekkel együtt. Hiába kiabáltunk neki, hogy álljon meg, forduljon vissza, nem hallgatott ránk.  Egyre több óriás jelent meg a távolban. Mind rusnya arccal meredtek előre. Akit láttak elkaptak. Az emberek kétségbe esetten kiabáltak. Gyerekek sírtak, nők, asszonyok sikítottak, férfiak ordítottak.