Cruel World | Attack on titan ff.

-2-

 Néhány év múlva...

[Rei szemszöge] 

Sosem könnyű elfelejteni azokat, akik egykor a világot jelentették számodra. Azokat, akik mindennél fontosabbak voltak, és nap, mint nap láttad őket. Egy gyereknek szinte lehetetlen rendesen feldolgozni a szülei és barátai halálát. De van, hogy nincs választásunk. Ha nem fogadjuk el, hogy már nincsenek, és továbbra is minden pillanatban gyászoljuk szeretteinket, abba beleőrülünk. És ebben a világban ez nem megengedett. El kell fojtani magadban a fájdalmat. Nem lehetsz gyenge. Küzdened kell és harcolnod. Éppen ezért választottuk azt a lehetőséget, hogy részt veszünk a három éves kiképzésen, és felderítők leszünk. Hiába vesztettük el néhányan a szüleinket, hiába halt meg két barátunk, küzdenünk kell. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. 

Amint betöltöttük a 15-öt, jelentkeztünk a kiképzésre. Ketten közülünk, Emiko és Akari fiatalabbak voltak egy évvel, ezért ők csak később csatlakoztak hozzánk. A három év nehéz volt, sokszor igazi kihívás. Nem csak a feladatok és az elvárások teljesítése okozott kisebb-nagyobb problémákat, hanem az, hogy továbbra is volt bennünk egy űr a szeretteink hiánya miatt, amit senki és semmi nem tölthetett ki. Egyetlen egy dolog miatt sikerült mindent átvészelnünk: itt voltunk egymásnak. Ha az egyikünk elgyengült, a többiek ott voltak és összekaparták a földről. Támogattuk egymást végig.

Mikor elérkezett a kiképzés vége, el sem hittük, hogy sikerült. Én, és Azumi korábban végeztünk egy évvel. Mind a ketten bekerültünk a legjobb tízbe, ezzel lehetőséget nyerve, hogy csatlakozzunk a Katonai Rendőrséghez. Azonban mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Egy pillanatig sem fordult meg a fejünkben, hogy ne a felderítőkhöz csatlakozzunk. Volt egy célunk amitől semmi sem tántoríthatott el. Tehát Azumi és én csatlakoztunk a Felderítő Egységhez, és vártuk, hogy másik két barátunkat is újra láthassuk, és kijelenthessük, hogy elértük a célunkat. 

Abban az egy évben szinte semmi nem történt. Megismerkedtünk az emberekkel, tanultunk, gyakoroltunk. Sok új társat szereztünk, köztük Erent, Mikasat, Armint és még sorolhatnám. Találkozhattunk az emberiség legerősebb katonájával, Levi Ackermannal is. A fekete hajú, alacsony, komoly és egyben semmit mondó tekintetű férfivel gyakran összefutottunk, azonban eleinte egy szót sem beszéltünk. Tehát ez az egy év így telt. Aztán végre a két barátnőnk is csatlakozott hozzánk.

- Hé, lányok! - integetett Emiko egy nagy vigyorral felénk tartva, Akari pedig egy kisebb mosollyal az arcán haladt mellette. Még nem viselték az egyenruhát vagy a köpenyt, de így is büszkén fordultunk feléjük tudva, hogy megcsinálták.

 - Sikerült, úgy látszik - szólaltam meg, ők pedig elhatározottan bólintottak. Egy éve nem láttuk egymást, nekik dolguk volt és edzeniük kellett, nekünk pedig munkánk volt. Régóta beszélgettünk utoljára, de most olyan jó volt találkozni.

 - És ti? Hogy ment eddig? - kérdezte Akari - Voltatok már felderítőúton? 

 - Nem - rázta meg a fejét Azumi - Még csak edzettünk és ismerkedtünk - mondta, mire bólintottam.

 - Nem maradtatok le semmiről sem - mosolyogtam. 

Mindenki sokat változott ezalatt a pár év alatt. Az biztos hogy mindenki búskomorabb, de jó nézetei is vannak a dolgoknak. Azumi amilyen határozott olyan okos, és mindent ügyesen kigondol. Képességei is nagyon jók. A Felderítő Egység egyik nagy esze. Aztán, Emiko. Ügyesen tudja használni a manőverfelszerelést és képzett. Akari amennyire zárkózottabb lett olyannyira fejlődött is. Mindent kétszer átgondol és nagyon jó ötletei vannak. Kíváncsi vagyok, a két lány hogyan fog teljesíteni, mikor csatlakoznak közénk. És Én, sokan mondják hogy a támadásaim eszméletlenek, és hogy mindig koncentrálva a célpontra, komolyan harcolok. Mindannyiunkban volt potenciál, kétségek nélkül. Együtt, négyen vajon milyen jól teljesíthetnénk?