Leave or Stay?

Ötödik fejezet

TINA

Rike-ról újra a telefonomra figyeltem,  éppen időben mert drága barátnőm már nagyon türelmetlenkedett.
– Most már rám is figyelnél?
– Persze-persze, figyelek Jam. Mizu?
Lassan 4 éve ismertem, és azóta ez volt beceneve. Amikor először találkoztunk és bemutatkoztunk egymásnak azt mondta szólíthatom Jenn-nek is. Én azonban ezt félre értettem így lett belőle Jam, ami a mai napig rajta maradt.
– Tudsz róla, hogy nem szóltál tegnap Wolfnak, hogy nem jössz be dolgozni?!?
– Basszus... – csaptam a homlokomra.
Annyira Rike-ra koncentráltam hogy teljes elfelejtettem, műszakom lett volna.
– Igen-igen.
– Nagyon kiakadt?
– Szerinted?
– Nem akarom tudni...
– Pedig fogod, mert adom.
Nem láttam, de tudtam, hogy ott ül az ördögi mosoly az arcán.
– Ne, ne, ne tedd...! – kértem kétségbeesetten.
– Mit ne tegyen? – hallottam meg a főnököm hangját.
– Ne adja neked oda a telefont... Szia, Wolf!
– Miért is nem jött az én éjjeli pincérnőm dolgozni tegnap? Vagy inkább, miért nem szólt?
Hallottam a hangján, hogy mosolyog így tudtam, mégsem vagyok akkora bajban.
– Ne haragudj, az egyik osztálytársamat vittem haza és vigyáztam rá, mert migrénje volt, és elfelejtettem szólni.
– Fiú?
Biztos voltam benne, hogy a kérdés még el se hagyta a száját máris elkezdett kombinálni.
Az előző csúnya párkapcsolatom óta, ha csak képbe került egy fiú, ő mindig reménykedett.
Szentül hitte, hogy ha eljön az igazi, ő azonnal felismeri majd.
– Igen, de egyikőnk esetem sem, hidd el! – nevettem fel.
Egy minimális hazugság azért volt a dologban.
Magamnak se vallottam volna még be, de éreztem valamit Rike iránt. Azt nem tudtam csak, hogy ez jó ötlet e.
– Ej-ej, ne te döntsd el, hogy valaki az én esetem e... De ha éjjel munka és a mi csodás társaságunk helyett vele voltál, biztos nem közömbös neked.
– Wolf...!
Nem hittem el, hogy ennyire bele tudott találni a dolgokba. Biztos voltam benne ennek a beszélgetésnek még lesz folytatása az ő részéről.
Apró neszezés után már újra Jamnél volt a telefon.
– Hogy úsztad meg ilyen könnyen?
– Romantikát érzett a dologban... – húztam a szám szélét.
Alig, hogy letettem a telefont kollégáimmal való beszélgetés után, újra csörgött.
Matthew.
– Szia! Mi újság?
– Csak gondoltam érdeklődöm Riker hogyléte felől. Őt nem érem el.
Aggódást véltem felfedezni a hangjában így gyorsan megnyugtattam, nincs, semmi gond a fiúval, csak alszik. Azonban mikor azt mondta, reméli nem is lesz semmi akkor megakadtam. Nem értettem mire gondol.
– Mi gond lehetne?
– Semmi, semmi, mindegy felejtsd el!
Nem értettem de ezek után biztos voltam benne, hogy nem a semmiről volt szó. Matthewt viszont hiába kérdeztem, nem mondott semmi konkrétabbat, csak annyit majd Riker elmondja ha szeretné.
A beszélgetés befejezése után Adamet hívtam az igazolás miatt.
Megbeszéltem vele hogy az esti kutyasétáltatás közben elugrom hozzá a papírért, de a lelkemre kötötte, ebből nem csinálhatok rendszert. Már így is túl sokszor használtam ki, hogy volt egy orvos a családban.
A sok telefonálgatás után készítettem egy tejszínes tésztát ebédre kettőnknek.

RIKER

Tina óvatos keltegetésére ébredtem.
Megebédeltünk, utána pedig a beadandóval foglalkoztunk.
Magamban pedig úja el kellett ismernem,  milyen jól tudott főzni a lány. Anyám általában inkább csak rendelte az ebédet számunkra. Jó volt végre igazi házi kosztot enni.
Már lassan négy órája ötletelgettünk kisebb megszakításokkal, de nem jutottunk semmi érdemlegesre.
– Ah, feladom. – nyúlt el Tina a nappali kanapéján.
Eléggé megmozgatta a fantáziámat ez az általa felvettem póz, ezért igyekeztem más vizekre terelni a gondolataimat. Nem tudtam szabad e egyáltalán, hogy ilyen dolgok megforduljanak a fejemben vele kapcsolatban.
– Mégis jobb lett volna melléd egy használhatóbb pár. – jelentettem ki.
– Ne kezdd megint! Hova lett az a magabiztosan okos kis srác belőled?
– Hogy mi?
Meglepődtem. Olyan kérdéseket tett fel nekem, amik másnak nem igazán jutottak volna eszébe. Illetve amik alapján úgy tűnhetett, már ezer éve ismerjük egymást.
Eddig mindig mindenki leginkább csak a rosszat látta bennem, erre ő pont egy nagyon is pozitív dologra emlékezetett.
– Ugyan már osztálytársak vagyunk. Ha nem is nagyon ismerjük egymást, azért a nyilvánvaló látszott.
– Inkább egyáltalán. – javítottam ki a saját meglátásaim szerint, majd eszembe jutott valami. – Miért nem keveredtünk mi soha beszélgetésbe? – kérdeztem mintegy csak magamtól.
– A csendes kislány nem való sem a rosszfiúk, sem a stréberek társaságába.
– De most nem is vagy csendes.
– Most. – nevetett fel. – De most Te sem erősíted egyik tábort sem.
– Igaz. – bólintottam.
Telt az idő, de a feladatra még mindig nem találtunk témát. Feldobtunk ugyan jó pár ötletet de egyik sem nyerte el a tetszésünket annyira hogy azzal haladjunk tovább.
– Na jó, nem jutunk semerre, én lemegyek kutyát sétáltatni. Esetleg van kedved jönni vagy inkább maradnál?
– Maradnék, ha nem baj. Tényleg meddig maradhatok, úgy eleve?
– Ameddig jól esik. – kacsintott majd indultak is Macival sétálni.
Úgy döntöttem hogy amíg ők lent vannak én ledőlök még egy kicsit, de Alex hívott, rossz hírt közölt. Az osztályfőnöknek véglege betelt a pohara a lógásaimmal. Muszáj voltam igazolást szerezni, ráadásul azt még másnap be kellett vinnem. Magyarázott még valamit ezzel kapcsolatban Tináról de nem értettem. Egyedül az villogott a fejemben, hogy nagy gázban vagyok. Az igazolás megszerzése a nem járok orvoshoz elvemet, tekintve lehetetlen volt.
Kezdtem egyre jobban stresszelni magam a következményekkel.
Rá akartam gyújtani, de nem tudtam, hogy a lakásban lehetett e. Azt se tudtam Tina hogyan viszonyult egyáltalán a dohányzáshoz.
Kimentem az erkélyre és amennyire csak tudtam behajtottam az ajtót, hogy ne menjen be a szag. Reménykedtem, hogy ez elég lesz majd.
A korlátnak támaszkodva tüdőztem le az első majd a következő slukkot apró füstfelhők kifújása közben. Már majdnem a cigaretta végénél jártam, azonban szerencsétlenségemre nem kerültem nyugodtabb helyzetbe.
Pedig általában ez segített lehiggadni, de most, mégsem hatott. Tovább haladtam hát az önkárosítás létráján és csak imádkoztam, hogy Tina jó sokáig maradjon lent. Azt, amit tenni készültem még soha nem látta senki, és nekem ez tökéletes volt így.
Óvatosan lepattintottam a kezemről a rajta levő vastag bőr karkötőt majd szemrevételeztem a már halványodni készülő hegeket.
Mindet cigaretta okozta.
Amikor néha-néha valaki észrevette, rákérdezett, de mindig kitértem a válasz alól.
Buliban került oda, véletlen baleset volt, és ehhez hasonló válaszok hagyták el a számat.
Pedig mindet én okoztam, saját magamnak.
Amikor már nem volt elég a cigi, hogy lenyugtasson egyszerűen fogtam magam és az égő végét hozzá nyomtam a kezemhez. A fájdalom, amit okozott hirtelen rávette az agyam, hogy csak arra koncentráljak így egy darabig el tudtam felejteni mindent, én pedig pont azt akartam.
Vettem egy nagy levegőt, majd a parázsló szál máris a kezemet érte.
Elég volt most egy kísérlet ahhoz, hogy lehiggadjak, úgyhogy ami még hátra volt a cigiből azt elszívtam. A karkötőm visszavettem és minel gyorsabban magam után csukva az ajtót indultam be. A szobába érve a táskámból elővettem a parfümömés csak remélni tudtam, hogy el fogja nyomni az illata, a dohány okozta szagot rajtam.
Kis idővel ezután Tina is visszaért, és újra nekiláttunk a feladatnak.
Nem mutatta jelét annak, hogy észrevette volna a dohányzásomat, ennek nagyon örültem.
Írás közben vidzont iszonyatosan irritálta az égésnyomot a karkötőm, így egyfolytában eligazgattam onnan.
– Ha zavar miért nem veszed le? – érdeklődött Tina.
Ezek szerint feltűnt neki, hogy csesztettem.
Nem akartam felfedni az igazságot, igyekeztem olyan választ adni, ami minimalizálja a problémát.
– Nem zavar nagyon, csak van egy viszonylag friss sérülés alatta és azt ingerli.
– Mennyire friss?
A remény, hogy nem kérdez többet eltűnt.
– Mai.
– Lekezelted?
– Nem, elmúlik majd, ne aggódj.
Biztos voltam benne, hogy túl hirtelen vágtam rá az egészet. Remélni tudtam csak nemérezhető a válaszomon, mennyire tapasztalt vagyok ezen a téren.
– Elmúlni elmúlik, de nem mindegy, hogy hogyan. Vedd le róla a karkötőt és bekötöm. – mondta és elviharzott a fürdőszoba felé.
Nem tudtam mit tegyek. Igaza volt, a többi is valóban lassan és viszonylag csúnyán gyógyult a folyamatos dörzsölődés miatt, de sosem kezeltem le.
Erősen vacilláltam, hogy levegyem-e a kezemről, de végül a kíváncsiságom győzött.
Levettem, tudni akartam mi lesz a reakciója.
Tina egy kisebb elsősegély dobozzal a kezében tért vissza. Meglepett, hogy ennyire komolyan vette.
– Muti! – kérte.
Óvatosan végig simított rajta, én pedig igyekeztem nem fel szisszenni.
Egy pillanatra rám nézett majd láthatóan elgondolkodott.
Rájött, de ezen kívül mást egyáltalán nem tudtam leolvasni az arcáról, és ez aggasztott.
– Így. Már kényelmesebb lesz. Este szerintem vissza teheted rá a karkötőt. – szólt mikor rögzítette a fáslit a kezemen.
Lefertőtlenítette, bekente, és bekötötte. Sosem voltak így lekezelve.
– Köszönöm!
Meglepődtem, hogy nem kezdett faggatózni, holott biztos voltam benne tudja mi okozta a nyomokat. Sőt ami még nagyobb meglepetést okozott nekem, hogy nem akadt ki. Pedig azért nem egy esti mese az, amit most látott.
Nem bírtam ki muszáj volt rá kérdeznem.
– Pontosan tudod, mi okozta, ugye?
– Igen.
– Mégsem akadtál ki, tettél fel több száz kérdést.
Egyszerűen képtelen voltam elhinni,  milyen könnyen vette az egészet. Sőt biztos voltam benne, hogy ez most csak valami nyugtató szerű válasz volt, hogy ne bukjak ki még jobban... De örültem, hogy nem akadt ki mint anyám amikor megtudta, hogy cigizem. Kész drámakirálynőt játszott akkor, meg is tiltotta.
Kijelentette hogy ha még egyszer meglátja nálam kezdhetek gondolkodni merre tovább.
– Azért azt nem mondanám, hogy egy kicsit sem akasztott ki a dolog, de semmivel sem lenne jobb, ha neked szegeznék vagy száz kérdést, szerintem. Inkább csak annyit kérek, ha legközelebb lesz ilyen, akkor szólj, és ellátjuk, rendben?
Hangja lágyan csengett semmi rosszallást nem véltem felfedezni benne. Inkább tűnt úgy mintha aggódott volna.
Késő délután mivel Tina dolgozni ment, én hazafelé vettem az irányt.
Útközben a történteken gondolkodtam, mondom, sem kell, még mindig nehéz volt elfogadnom a tényt, hogy egy árva rossz szót nem szólt.
A következő ami eszembe jutott az igazolás volt, ötletem nem volt, honnan szerezzek holnapra.
Kezdtem újra rá stresszelni a témára így inkább úgy döntöttem felhívom Mattet,hátha tud valami okosat mondani, habár tudtam nem lesz egy gyalog-galopp a beszélgetés.
– Jé, feltűnt, hogy hívtalak?
– Fel. Nem zavarlak? – kérdeztem, mert elég nagy volt a háttérzaj.
Nem akartam így ilyen témát érinteni.
– Baj van?
– Miért lenne?
– Mert általában nem szokott érdekelni, hogy megzavarsz e.
Túl jól ismert…
– Csak a szokásos, iskolai, illetve cigaretta probléma.
– Az iskolai várhat, de kérlek, mondd, hogy nem basztad szét megint a kezed...
Na, igen, Matthew sajnos nem tűrte olyan jól ezt e tényt mint Tina. Nem tetszett neki hogy hasonló útra léptem, mint amin ő járt egyszer régen.
– Ami azt illeti, de igen.
– Csak érteném...
– Mielőtt beszédbe kezdenél. – szakítottam félbe a szokásos reakcióját – Most le lett kezelve, ez nem lesz csúnya, fertőződik el s a többi.
– Mi? Hogy-hogy? – szinte hallottam, ahogy leesik neki a dolog – Csak nem a kislány?
Kislány. Furcsa volt ez a kifejezés Tinára, hiszen alig 2 évvel lehetett fiatalabb nálam.
– De, ő volt.
– Nem akadt ki nagyon?
– Tulajdonképpen nem, és pont ezért hívtalak. Szerinted lehetséges, hogy valaki már-már semlegesen kezelje ezt a dolgot?
– Nem, biztosan nem.
– Akkor nem értem.
Elmondtam neki az egészet elejétől a végig, majd kíváncsian vártam a véleményét.
– Szóval, kicsit kiakadt, de inkább aggódott. Szerintem, van egy őrangyalod.
– Ugyan már...
– Miért? A múltkori migrénes estédnél is vigyázott rád.
– Igaz.
– Egyáltalán tudja pontosan, hogy mi okozta a hegeket?
– Igen, rájött.
– Ne akadj ki a kérdésemen – már rosszul kezdődött – de nem gondoltál arra, hogy esetleg legalább vele beszélj erről?
Hirtelen válaszolni se tudtam. Tisztán éreztem Matt hangjában a saját bizonytalanságát is, hiszen sem Alexszel, sem vele nem beszéltem soha az okokról. Pedig ők aztán tényleg közel állták hozzám, és mérhetetlen módon megbíztam bennük. Valahogy ez a téma mégsem jött a számra, mikor velük voltam, ha pedig ne adj isten mégis szóba került volna inkább tereltem a szót.
Erre a nagybátyám azzal jön, hogy Tinával beszélgessek erről.
– Hahó, itt vagy még öcskös? – kérdezte.
Valószínűleg egy jó ideje nem válaszolhattam.
– Aha, csak elgondolkodtam, nem tudom elmondjam e neki...
– Látta a kezeden a hegeket. Teljességgel tisztában van vele mi okozta. Nem akadt ki, sőt segítséget is ajánlott fel a jövőbeni sebekhez. – összegezte a tényeket– Szerintem simán megteheted.
– Ha így nézzük igaz, de még akkor is korainak érzem.
– Nem mondtam, hogy most azonnal, csak ha egyáltalán elgondolkodsz azon, hogy megtetted. Én már annak örülnék.
Előjött belőle az atyáskodás, ezért azonban már egyáltalán nem hibáztattam.
Kicsi voltam, amikor elvesztettem az apámat, ő pedig vele egy személyben a bátyját.
Így, mivel anyám nem figyelte, hogy mi történik velem, Ő volt, aki apám helyett vigyázott rám.
– Azt megígérhetem, hogy agyalok rajta, de többet nem merek.
– Ennyi is elég. – a hangja alapján feldobta az instant hír – Jó lenne végre tudni, hogy van, akivel tudsz erről dumálni.
– Jó-jó, ne ragozzuk túl.
– Igaz, amúgy is van még egy témánk, nem?
Francba. Nyeltem egyet, azt hittem elfelejtette. Örültem volna neki.
– Az iskola...
– Mi történt? Harapó fogóval húzzam ki belőled Rike?
– Nem... csak... – haboztam, nem akartam nyíltan kijelenteni, hogy lehet kirúgnak az iskolából.
– Na, jó... Akkor játszunk, kérdezz feleleket, mint amikor kicsi voltál, ha máshogy nem vagy hajlandó elmondani.
Felnevettem azon, hogy egy ezeréves taktikát vesz elő.
– A hiányzásaiddal kapcsolatos?
Persze bátyókám, bele a közepébe...
– Talált süllyedt.
– Gondoltam.
– Ha nem szerzek valahonnan egy igazolást, akkor elképzelhető, hogy ennyi volt az iskolai pályafutásom.
A válasz a vonal túlsó végén lévő síri csend volt. Most én éreztem úgy, meg kellene kérdeznem, hívásban van e még.
– Csak elképzelhető, vagy úgy is lesz?
– Hetven-harminc százalék, hogy így lesz.
– Ó, hogy az a megboldogult... Mióta tudod?
– Ma szóltak Alexnek, hogy szóljon nekem, ha bemegyek, ha nem, vinnem kell igazolást.
– Egyre jobb.
– Mondjuk Alex arról is magyarázott valamit, hogy Tinát kérdezzem az igazolásról.
– Megkérdezted?
– Nem. Akartam, de elfelejtettem.
– Akkor most mi lesz?
– Jó kérdéseid… Várj egy picit. -- kértem mikor a telefonom pittyenéssel jelezte, kaptam valamit.

Szia! Bocsi, elfelejtettem szólni... A tegnapi, mai és külön holnapi napra az igazolásod nálam. :*

El se akartam hinni, mintegy varázsütéssel megoldódott a gond. Nem tudtam honnan szerezte Tina nekem a papírokat, de nagyon hálás voltam érte. Pláne hogy még  egy extra napot is kaptam. Így már értettem mire utalt Alex.
Ha ezt hamarabb mondja...
– Igazolás probléma megoldva. – továbbítottam Matthew-nak a hírt, és éreztem, hogy sugárzik hangom az örömtől.
– Na! Hogy?
– Tina most írt egy sms-t, nála van a védelmi cédula. - nevettem el magam.
– Mondom, van egy őrangyalod. – ismételte önmagát.
– Lehet. – adtam neki igazat.
Beszéltünk, még pár szót, kiderült az is, lehet hamarabb érkezik majd haza külföldről.
Hazaérve pozitívan vettem észre, hogy anyám szerencsére még nem volt otthon, így nem tudott kötözködni, amiért ilyen későn estem haza.
Gyorsan elmentem zuhanyozni, a szokásosnál kicsit melegebb vízzel, a hűvösben tett séta miatt, majd ki is dőltem aludni. Végre minden migrénes borzalom és társai nélkül.