Blooming Soul | Bahng Chan

Blooming Story..?

   -Beszéltem már a szüleimről, nem..? Hát... Sose volt olyan jó velük a kapcsolatom.. -kuncogtam fel kínomban

   Szóval... Ők is tipikusan azok az emberek voltak, akik elvárták a segítséget, a támogatást, de viszonozni sosem voltak képesek. Vicces, nem? Mindig is elvárták tőlem, hogy mindenben segítsek nekik, minden faszságukhoz teljes odaadással kellett hozzá állnom, de tőlük semmi segítséget nem kaptam. Soha. 

Amikor a húgom magántanuló lett, helyette csináltam meg a feladatait. Úgy, hogy napi tíz órám volt... Tizenkét éves volt akkor, nyílván segíteni akartam neki, de nem gondoltam volna, hogy anyámék rám hárítanak minden feladatot. Lecsesztek, amikor egy órával később értem haza és azért is, ha valamelyik feladatát elrontottam, pusztán a kimerültség miatt... Vicc az egész. Év vége fele ott tartottam már, hogy napi két-három órát aludtam, hogy a saját dolgaimmal is végezzek "időben". Ez az alvási bioritmusom még most is megvan. Bár vannak olyan napjaim, amikor már egyáltalán nem alszok, mert szimplán nem tudok. Időm most van rá, egyik családtagommal sem tartom a kapcsolatot, csak... Puszta megszokás. 

   Amikor nem csináltam valamit úgy, ahogy ők akarták, anya mindig ordibált velem. Csak úgy. Mert olyan kedve volt. A pedig... nos... Ő nem igazán foglalkozott velem. Miután végzett a munkával, általában haza jött kávézni, majd felszívódott. Általában csak akkor láttam, ha a tesóimnak kellett valami. Nekem ez annyira ironikusan hatott mindig is az életemben, de nem tudok válaszolni az ezt követő miért kérdésre.

Nincs valami Virágzó életem, főleg most, hogy költözök is. Köszönöm Doki, hogy maga mindig meghallgat. Pedig tudom, hogy minden amit mondok, felesleges hiszti csak.

   -Sajnos lejárt az időnk.. -nézett fel rám nagy keretes szemüvegével.