Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

19: Halálfalók (!)

Sziasztok!
Itt is az újabb rész és még most szeretném jelezni, hogy ez a rész is felkavaró dolgokat tartalmazhat pár ember számára, bár szerintem nem lett annyira durva, minta az előző erőszakot tartalmazó rész (14. fejezet), de azért itt is lehetnek olyan dolgok, amik pár embernek nem ajánlottak. Szóval csak saját felelősségre olvassátok. (Jó annyira, de annyira durva dolgokat nem tartalmaz, szóval nem beleznek ki egy embert sem, de azért nem a legkellemesebb rész ez.) Ezek mellett lesznek kisebb káromkodások is a fejezetben, bár próbáltam kiszelektálni az ilyen megnyilvánulásokat. Na de jó olvasást minden embernek, akit még nem ijesztettem el ezzel! 

_________________________

Megdermedve szemléltük, ahogy a zöld kígyó éppen a koponya száján csusszan át. Nem szólaltunk meg, csak a baljós jelet néztük, amelyről pontosan tudtuk mit jelenet, még sem bírtunk megmozdulni, mondani akár egy szót is a másiknak. Talán még sem fogtuk fel pontosan mit szimbolizál. Hisz ez a jel, az Ő jele. Egy olyan sötét mágus jele volt ez, aki rémálmainkban jelent csak meg. Most viszont ott volt jele, ott lebegett a kastély felett. Az iskolánk, a Roxfort volt a legbiztonságosabb hely egész Angliában. A mágiaügyi miniszter az év elején számtalan védőbűbájt és egyéb intézkedéseket rendelt el a védelmünkben, most mégis ott volt az égen Voldemort jele és nem tudtunk tenni semmit ellene. Nem tudtuk mit kéne csinálnunk, vagy hogy egyáltalán, hogy védjük meg magunkat.

– Most mi lesz? – kérdeztem a fiút, mire az lepillantott rám. Szürke vihar verte szemeiből, ha akarta sem tudta volna eltüntetni az aggodalmat.

– Nem tudom – nyelt egyet, majd még utoljára visszapillantott a Sötét Nagyúr jelére, s aztán megfordulva tett pár lépést. – Őszintén Morgan tippen sincs mit kéne csináljunk. Ennek nem szabadnak megtörténnie.

Igaza volt, tényleg nem szabadott volna, de megtörtént és nem tehettünk ez ellen már semmit. A halálfalók betörtek és kerestek valamit, vagy inkább valakit. Nem fogja őket megállítani az, ha embert kell ölniük és ahogy sejtem az sem fogja őket érdekelni melyik házból származik az a mágus, akit eltalál a gyilkos átkuk.

– Dumbledore-t akarják – jelentettem ki magabiztosan, s végleg elléptem az ablakból. Nem volt ideje a nézelődésnek és a tanácstalanságnak, tennünk kellett valamit, még pedig minél előbb. – Meg kell keresnünk az igazgatót.

– Nincs a Roxfortban – pillantott le rám a fiú – Ma reggel utazott el, ha jól hallottam Amerikába és van egy olyan sejtésem, hogy nem pont véletlen ma indult el. Direkt hívták el. De akkor mégis mit akarnak?

– Ezt már késő megvitatni – intettem le Blacket, hiszen teljesen fölösleges volt ezen gondolkodni a jelenlegi helyzetünkben. Ez nem segített abban, hogyan akadályozhatnánk meg a halálfalókat a tervükben. – Tennünk kell valamit most.

– Mégis mit?

Rápillantottam a fiúra, majd a kezeimre, amelyek oly fényesen világítottak, mint a nap. Tudtam, hogy a mágiám bármilyen esetben is, de meg véd engem, az pedig, hogy nem tudom irányítani és minden embert megsebzett most egész hasznosnak találtam. A kezemben lévő fény nem csak elemi erővel ruházott fel, abban a pillanatban, hanem lelkivel is. Tudtam mit kell tennem és most már volt hozzá merszem is.

– Te menj Pettigrew és Lupin után, vidd őket vissza a Griffendél klubhelyiségbe! Ha minden igaz ott lesz Ebshont professzor, ő majd megvéd titeket. Ne ébresszétek fel viszont a többi diákot! Annál jobb minél kevesebben tudnak a dologról, még az kéne, hogy pánik törjön ki az iskolában – adtam parancsot Blacknek, amit úgy látszott el is fogadott, mert szó nélkül, hátra fordulva indult a lépcsők fel. Figyeltem, ahogy folyamatosan távolodik, de aztán pár lépés után megállt és visszatekintett rám.