Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

27: Átkozottak

Fáradt sóhajom ütötte meg a hosszú folyosók falait, amelyek minduntalan visszaverték azt. Ma már nem először kaptam kezeimet óvatosan a szám elé, elrejtve társam elől fáradtságom nyomait. Igaz, Wade teljesen tisztában volt avval, hogy akár egy perc leforgása alatt is el bírnék szundítani, ha elfeküdnék egy ágyon vagy egy heverőn, de akár a hideg padlón is. Nem egyszer fel is ajánlotta, hogy elkísér egy szobába, ahol kibírom pihenni magamat, viszont jómagam visszautasítottam minden ajánlatát. Túlontúl kíváncsi voltam, szinte már szomjaztam azokra a válaszokra, amiket a társam adott volna, az eddig fel nem tett, kérdéseimre. Ha még ma nem beszélem meg vele a dolgokat, talán sose fogom már tudni, hisz amint felkelünk reggel, nekem vissza kell sietnem a Mungoba, mielőtt még Daniella megérkezik és elvinne az utolsó vizsgálatomra. Utána Fleamont Potter, az aurorok parancsnoka fog visszakísérni, minden bizonnyal nem véletlen a Roxfortba. Nagy eséllyel a kedd esti történtek részleteire lesz kíváncsi, amikre, ha akarnák sem tudnék pontos válaszokat adni. Ki kellett arra is találnom egy jó felépített hazugságot, amely egyezik Black történetével is valamelyest, hisz nem is volt kérdéses, hogy Potter apja kikérdezte még a Mungoban a Griffendéles fiút. Aztán még ott voltak Brooklynék is, akikről a minisztériumi betörésünk óta nem hallottam semmi hírt, csak abban reménykedtem, hogy nem kapták el őket és eltudtak menekülni, annak ellenére is, hogy elraboltak lényegében engem. A jóslatra pedig gondolni sem akartam, ott nyugodott – meglepetésemre sértetlenül – a zsebembe, még több kérdést és kétséget előidézve bennem. Egyszerűen oly sok dolgot kellett még elintéznem és kitalálnom, hogy abba még a fejem is belefájdult.

Elsőnek csak egy dolog Rachel. Foglalkozz most Wade-del!

A fiúra pillantottam, aki fáradtságától eltekintve is, de éppen nekem szorgoskodott a konyhában egy jó nagy adag forró teával, amit már rutinos mozdulatokkal készített el nekem. Azt is felajánlotta, ha kérek gyorsan összedob valamilyen ételt nekem, ezt viszont ugyanúgy visszautasítottam, mint a pihenés fogalmát. Gyomrom talán akkora lehetett, mint egy kisgyermek ökle, egy falatot se tudtam volna letolni torkomon. Egyszerűen az étel hallatán is megémelyegtem, azt viszont már nem tudtam mitől, talán a mai esti izgalmak hatására vagy éppen Daniella bőséges vacsorája miatt undorodtam a finom falatok gondolatától is.

– Tényleg mutatok egy szobát, ahol tudsz pihenni – nézett hátra vállai fölött, miközben ízesítette a felforralt vizet, én viszont csak leintettem.

– Mondtam már, hogy nem kell.

– Ha nekem ott összeesel a falnál fáradságodban ne lepődj meg! Emlékezz arra, hogy mikor felkelsz és fáj majd a fejed, mert beverted a padlóba én figyelmeztettelek! – bökött felém mosolyogva, de láttam, ahogy fájdalmasan felszisszen eme mozdulatra.

– Úgy hiszem, ha esetleg ez megtörténne, ami amúgy nem fog – hangsúlyoztam ki – akkor arra te majd magad is fogsz emlékeztetni. Ami fontosabb most, hogy szerintem le kéne ápolnunk a sebeidet. Biztos kell lennie itt valamilyen mugli kenceficének, vagy valami hasonlónak – kezdtem el kutakodni a szekrényben.

– Nem itt vannak. Van egy szoba, ami tele van gyógyfőzetekkel, ezt is onnan hoztam – mutatott fel egy kis üvegcsét. – Ott ápolják a sebesült embereket.

– Most mondanám, hogy meglepődtem, de amennyi furcsa dolog van itt – pillantottam Choi ládájára, amely még mindig elhelyezésre várt a konyha asztalán – ezen már senki nem döbbenne meg. De amúgy tényleg, mi ez a hely?

– Egy titkos bázis – adott magyarázatot, de amint látta, hogy megforgatom a szemem és az arcomra kiül egy na-nem-mondod nézés folytatta. – Elvileg Merlin barlangja, régen találtam rá, akkor egy Morgan élt benne.

– Egy Morgan? – húztam fel szemöldökömet kételkedően, mire ő bólintott.

– Weignar Morgan volt a neve.