🌻 3. 🌻

144 18 6
                                    

Ezekkel a gondolatokkal ültem végig az órákat. Utolsó órán már "szenvedtem", hogy mikor lesz már vége, ezért firkálni kezdtem a füzetem szélét. Tudni illik, hogy a fizika tanárunk utálja ha minták díszítik a füzetünk sarkát, de én ezt totálisan elfelejtve rajzoltam tovább.
- Viktória! Nem meg mondtam, hogy nincs firka a füzetbe igaz? De nem ért a szép szóból! - csapott idegesen az asztalra a tanárnő, mire az alvó osztálytársaim is felébredtek.
Egy pillanatra megdermedtem, majd a rajzomra pillantottam és a tanárnőre néztem.
- Ha adhatok egy tanácsot úgy tartsa inkább az órát, hogy ne aludjon el a fél osztály - forgattam meg a szemem és tudtam, hogy ha kijutok Koreába nem lesz ennek következménye. Viszont ha nem, akkor nagyon megszívtam.
- Indíts kifelé az osztályból! - mutatott az ajtó felé.
- Jól van na... bocsánat - dünnyögtem.
- Szóval ott fejeztem be... - folytatta a tanár mintha mi sem történt volna.

Hála az égnek hamar elment a nap, így délután mehettünk gyakorolni Hannával.
- Mire táncoljunk? - kérdeztem tőle.
- Hm, szerintem ez a zene jó lesz - kapcsolta be a 'Sweet but psycho'-t.
- Aha...
Mikor elkaptam a ritmust, ami éppen eszembe jutott, rá táncoltam a zenére.
- Ez így egész jó, de a másik kezed inkább jobbra vidd!
- Okés!
Addig-addig gyakoroltunk amíg nem sikerült a vég kifejlett koreográfia.

- Kész, végem. - dőltem el a padlón levegőért kapkodva.
- Jó lesz ez, még holnap gyakorolunk, aztán tökéletes lesz! - kortyolt bele a vízbe Hanna.

Hazaértem, majd amint beestem az ajtón, levetettem a cipőm és csoszogtam volna fel a szobámba, amikor anya állított meg, jelezve hogy beszédük van velem.
- Gondolkoztunk azon amit mondtál... - kezdte apa.
- Tényleg? - csillant fel a szemem.
- Beszéltünk az igazgatóval is, és amennyiben az ott létedben sem romlik a tanulmány átlagod, elengedünk ha bekerülsz a résztvevők közé - mondta anya.
- Ez... Komoly? - kiáltottam örömömben.
- De ott is a lehető legjobban kell tanulnod! - emelte fel mutatóujját apa.
- Jó, megértettem! - bólintottam, majd felszaladtam a szobámba.
- 20 perc múlva vacsora, majd gyere le! - kiáltotta utánam anya.
Boldog mosollyal elterültem az ágyon, és reménykedtem, hogy bekerülök.

Elérkezett a meghallgatás napja. Mindketten izgultunk. Én magam miatt, Hanna pedig miattam akart jól teljesíteni.
- Mindent bele! - pacsiztunk le előtte.
Elkezdődött a zene, mi pedig elkezdtük a koreográfiát.
Tökéletesen sikerült a táncunk, amin meglepődtem, viszont elég erős egyénik voltak utánunk, így reménykedni tudtunk hogy elég volt-e a miénk.

Ültünk az öltözőben az eredményekre várva.
El nem tudom mondani mennyire izgultam.
Elkezdődött az eredmény hirdetés, majd kimondták az első nevet. Nem mi voltunk. Kicsit csalódottan ültem tovább a padon de még mindig ott volt bennem a remény, hogy talán másodiknak kimondják a nevünket. Második név sem a miénk volt. A harmadik ugyancsak. Ez ment egészen az utolsó névig.
- Végül, de nem utolsó sorban aki kimehet Koreába... Az Viki és Hanna. Gratulálunk, holnap reggel 8 kor várunk mindenkit a reptéren!
- Viki... Viki! - rázta meg a vállam Hanna.
- Ez... Tényleg megtörténik velünk? - nézek rá könnyes szemekkel.
- Jaj, ne sírj már! - mosolyog rám.
- Ne fogok tudni aludni - nevettem el magam.
- Viszont menjünk mert már mindenki elment!
- Jó, menjünk - indultam el.
Nekünk már nem voltak óráink, így haza mehettünk.
Amint beléptem az ajtón, és megláttam a rég látott bátyámat, a nyakába ugrottam.
- Úristen, te... itthon??! - néztem rá könnyes szemekkel.
- Pár órája érkeztem - mosolygott rám.
- Gyere, mesélj! - kezdtem el húzni magam után a szobámba.
- Inkább te mesélj! Mi történt az alatt a pár hónap alatt amióta nem találkoztunk?? - ült le az ágyamra.
- Igazából semmi sem - vontam vállat, majd leültem a gurulós székembe.
- Na~ Tuti történt valami.
- Hát, csak annyi, hogy... - kezdtem - hogy holnaptól 2 hónapig Koreában fogok tanulni a világ egyik legjobb tánc sulijában!! - vigyorogtam.
Vártam, hogy mondjon valamit, vagy szokásos módon megszorongatva gratulálna, ehelyett csak bámult rám, és egy szó sem hagyta el a száját.
- Ne..nem is örülsz? - biggyesztettem le a számat csalódottan.
- De, csak...
- Csak mi? Túl messze van? Teljesen más ország, egy teljesen más kultúrával? Vagy beilleszkedésemtől tartasz? - kérdeztem tőle, a végét suttogva és elnyelve könnyeim.
- Az, hogy most jöttem és 1 hétig itt lettem volna, hogy lássam a húgom, de te holnap már mész is... - mondta halkan.
- Milán... Figyelj én ezt teljesen megértem, de..tudod, hogy mennyire szeretem azt az országot, és, hogy álmom oda kijutni...
- Biztos vagy te abban, hogy ez ennyi? Hogy kivisznek 2 hónapra, egy pályázat miatt, majd visszajössz szép emlékekkel? - néz a szemembe komolyan.
- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Mindegy, ha annyira menni akarsz, menj, majd meglátod! De, nagyon vigyázz magadra! - ölelt magához, majd egy kis idő múlva elengedett, és kisétált az ajtón. Én meg csak néztem utána értetlenül, és itt még nem tudtam, hogy ténylegesen mi fog várni engem...


ɪᴅᴇɢᴇɴᴇᴋ ᴋöᴢᴛ  // ʟᴇᴇ ғᴇʟɪx // Où les histoires vivent. Découvrez maintenant