Egy Rózsaszál Szebben Beszél

Prológus

Nem emlékszem. Jelenleg semmire sem tudok gondolni. Főleg rá nem. Elmémet sötét felhők borúsítják be, annak ellenére, hogy semmi, az égvilágon tényleg semmi bajom sincsen.

Abban reménykedtem, hogy a Margit hídon való átkelés, a Duna illata, a fagyos szellő, mely megcsípi arcomat, képes lesz segíteni legalább emlékeimben visszatérni karjaiba. De tévedtem. Minden, ami megmaradt zavarodott tudatomban, az a hosszú, kecses lábai, s a szépen kidolgozott felsőteste. Ha megerőltetem magamat, eszembe jut még vaskos, puha keze, és a jó öltözködési stílusa. Ezekbe tudok csak kapaszkodni, ha komolyan gondolom a férfi fellelését. Látni akarom szemeit, ahogyan azok szebben mosolyognak rám, mint ajkai. Beleakarok túrni a hajába, ha egyáltalán van neki. De az sem baj, ha nincs, hisz akkor kobakját simogatnám. S nem utolsósorban... Hallani akarom a hangját. Nem tudja, de szeretném, ha tudná: aznap, mikor kimondta azokat a szavakat, nem csak magamat sikerült megszeretnem, hanem még őt is.

Szomorúan vettem tudomásul plátói érzéseimet, majd a korlátok pillérei közé behelyeztem egyik lábfejemet, míg másik lábamat átdobtam az ellentétes oldalra. Nem sokáig ültem lovaglópózban. Akkor, amikor a híd nem túl biztonságos részére kerültem, edzőcipőm sarkát megakasztottam a pillérekben, kezeimmel pedig a korlát vas markolatát szorítottam. Hagytam, hogy hajammal hadd játsszon a szél, hogy néhány, kósza vízcsepp felcsapódjon pirospozsgás arcomra, ami a téli hideg miatt alakult ki. A sárga, csupa kitűzős kabátom egy hirtelen széllökést követően lecsúszott könyökömig. Az alatta lévő kínai póló nem melegített sokat, tehát bőrömre kiült a libabőr. Mit sem törődve ezzel, vettem egy nagy levegőt, majd belekiáltottam a szombat éjféli, budapesti éjszakába:

- Olyan szívás, hogy nem vagy itt!

A tömeg, mely elhaladt mögöttem, egy pillanatra lefagyott. Már csak a villamos halk gurulását, és néhány megvetőnek hangzó suttogás ütötte meg a fülemet. Nem érdekelt, hogy a buliba tartó tinédzserek számára mennyire váltam nevetség tárgyává, vagy, hogy próbálnak azzal viccesek lenni, hogy egyre hangosabban, olykor 'köhintésekkel' tálalva, többször is elmondják mennyire bolond vagyok.

Remegtem, de a fagytól. Taknyom-nyálam egybefolyt, s a kezeim a korláthoz fagytak. Igen, úgy nézhetek ki jelenleg, mint aki öngyilkosságot szeretne elkövetni, de ez még csak meg sem fordult a fejembe mindaddig, amíg az egyik bámészkodó, idős házaspár női tagja, aggodalmasan kérleli férjét, hogy hívja a rendőrséget. Közben pedig még egy felnőtt mögém lépett, hogy felajánlja a segítségét, és közölje, mennyire rossz lenne, ha itt hagynám a világot. Mondja úgy mindezt, hogy nem is ismer.

Lenyugodtak a kedélyek, amitől meglepődtem. Gondoltam, hogy esetleg egy polgárőr jött a közelbe, de nem erről volt szó. Óvatosan fordítottam a fejemet magam mögé, miközben fölegyenesedtem a vízköpői pozícióból. Nem tudtam beanalizálni a személyt, mivelhogy arcát nem láttam. Mikor elengedtem a korlátot, megtöröltem a szemeimet, majd pár pislogással később ismételten ránéztem, de nem tapasztaltam semmi változást azon kívül, hogy megszólalt. Hogy volt képes úgy meglágyítani szívemet, hogy csak szavait láttam, míg hangját nem hallottam?

- Látom megfogadtad a tanácsom. A hajad... - kesztyűs kezével egy lebegő tincsemet megfogta, s megsimította - ... Olyan, akár egy rózsa.