Egy Rózsaszál Szebben Beszél

Csüngő Cseresznyék

„A prozopagnózia (más néven arcvakság) az arcfelismerési képesség hiányát jelenti. A betegek nem ismerik fel ismerőseik arcát, olykor még a saját arcukat sem, annak ellenére, hogy a látásélesség és az általános intellektus sértetlen marad. A legtöbb prozopagnóziás meg tudja különböztetni az emberi és nem emberi arcokat, a nemeket, és fel tudja ismerni az arckifejezéseket." – írja a méltán ismert Wikipédia, ugyanakkor itt még cseppet sincs vége. A következő bejegyzésben az olvasható, hogy eme betegséget valamiféle agysérülés okozza, és/vagy örökletes, akár a szeplők anyádtól. Viszont valamiről nem esik szó: a traumatikus úton szerzett látászavarról.

Állandóan azt szajkózom, amit már sokan kívülről fújnak: sosem jutottam ki a Grand Prix fináléjába. Nos, ez nem teljesen igaz...

Két éve, hogy beléptem a Senior kategóriába, ahol már a legesélyesebbnek jósoltak a hírbemondósok, vagy a már visszavonult sportolók és a konkurencia. Megannyi nő ellen szálltam harcba a jégen legkicsinyesebb reményekkel telve s fennhordott orral. Elmondható, hogy abban az időszakban a csúcson voltam: felvettek abba az iskolába, amelybe már friss felsősként vágytam, első kapcsolatom ekkor virágzott és egyre csak nyertem és nyertem a versenyeket. Egy szóval minden tökéletes volt. Lelkileg és testileg egyaránt.

A döntőt Helsinkiben tartották. Az emlékeimben őrzőm az összes átélt pillanatot: például ahogy a tapasztalatlan edzőmmel egy pár airpodson osztozkodunk, így készülvén a kezdésre; vagy az öltözőben túltolt utolsó gyakorlatok űzése. Fülemben visszhangként csengenek a rövid programom és kűröm melódiáinak folytonos ismétlése. A rövid program zenéje Johannes Brams Hungarian Dance No. 5 - ja, és a kűré pedig Seress Rezső Szomorú Vasárnapja volt. Izgatottsággal túlfűtve csúsztam ki a jégre, hogy első számomon túl lehessek abból a célból, hogy átadhassam szabad gondolkodásomat a második muzsika kapcsán. Ellenben, mint ahogy az nyilvánvalóvá vált, soha nem jutottam el odáig, hogy ezt megtehessem. Egy szó szerinti ballépést követően táncom kudarcba fulladt. Türelmetlenül rugaszkodtam el a jégpáncélról, aminek nem túl stabil leérkezés volt az eredménye. Amint éreztem azt, hogy nem tudok szilárdan állni, kétségbeesetten próbáltam minden súlyomat bokámba sűríteni, így megtartva álló pozíciómat. Egy hangos roppanás után lábfejembe nyílalt a fájdalom, amitől meggyengültem, és hatalmas erővel összecsuklottam. Az egész testsúlyom két pontra nehezedett. Ahogy térdeimért nyúltam, fejemet bevertem azzal a lendülettel. Orromból ömlött a vér, közben pedig bekövetkezett a lelki sokk: egy pillanatnyi megkönnyebbülést váltott ki az, ahogy fájdalmaim megszűntek deréktól lefelé, ugyanakkor amint feleszméltem arra, hogy nem tudom mozgatni végtagjaimat, teljesen az uralma alá vont a pánik, a kétségbeesés. Ekkor még láttam. Láttam, ahogy az egészségügyiek érzelemmentes arccal, dolgukat szorgalmasan és sietősen feltesznek a hordágyra, az edzőm megbotránkozott képét és a tömegből kitűnő pár emberét, akik hasonlóan reagáltak rám, mint tanárom. Artikulálatlan ordításokra hagytam el a helsinki csarnokot.

Történetem a tragédiát követő első kórházban folytatódik egy darabig. Ott, ahol csak egy ideig pihentem, pontosan addig, amíg felkészültnek nem nyilvánítottak a hazarepülésre.

Nem sokkal ezután itthon is a fehér falak fogságába kényszerültem. A fertőtlenítőszag abban a pár hétben beivódott bőrömbe, s hazatértem után sokáig nem tudtam megszüntetni azt, hiába az ilyen-olyan aromás szappanokkal és tusfürdőkkel. De ne siessünk előre, mivel a gyógyintézetben kezdődött minden...

Innentől a történet egyszerű és rövid: nyilvánvalóvá vált, hogy elbuktam. A felkészítőmtől kezdve családomon és barátaimon át egyikük sem dugták be orrukat a kórtermembe, és a nap egyszeri 'Hogy vagy?' üzenetről egy idő után leszoktak. Ennyit kaptam én, azaz Nemes Andrea, aki akkor összvissz tíz évet korcsolyázott. És mindez percek alatt veszett oda, mint a látásom.