Halloweeni álarcosbál

Halloweeni álarcosbál 03. fejezet

– Kezd egy kicsit hideg lenni – szólalt meg Hermione, majd az ajkába harapott. Fázósan megdörzsölte a karjait. – Itt már teljesen sötét van.

– Különös – mondta Draco. Körbenézett, de nem látott semmit. – Nem kellene ilyennek lennie. Még a töklámpások is halványabban világítanak.

– Nem kellene visszamenni? – tette fel a kérdést a boszorkány. – Semmi kedvem a tök sötétben lófrálni.

– De, rendben, menjünk vissza és igyunk valamit. – Ám amikor visszafordultak az út eltűnt. Hermione összevonta a szemöldökét. Hideg szél végigsüvített a derengő homályban. Hátborzongató bagolyhuhogás hallatszott nem messze az egyik göcsörtös fa felől. A hatalmas madár szárnyra kapott, majd alig néhány centire a fejük felett repült el.

– Ez nem jó így – csóválta meg a fejét Draco. Hirtelen a köd újra kavarogni kezdett körülöttük, aztán mikor kitisztult kissé, akkor három út jelent meg előttük, vigyorgó, világító töklámpásokkal kirakva. Egyik másik vérfagyasztóan felnevetett.

– Na melyik legyen szerinted?

– Ez egy bolyongó varázslat – morogta a boszorkány, majd fojtott hangon elkáromkodta magát. Mielőtt Draco ezt szóvá tehette volna, már folytatta is: – Nem jutunk ki addig, amíg nem csináltuk végig az egészet.

– Halloweeni tréfa?

– Nagyon remélem.

Ekkor vérfagyasztó üvöltés hangzott fel ekkor a bokrok közül, amit hátborzongató kaparászást hallottak. A növények megzizzentek. Draco azonnal elővette a pálcáját, majd maga mögé utasította Hermionét.

– Azt hittem, hogy én vagyok a boszorkány.

– Ez egy vérfarkas vonyítás volt – mondta a férfi komolyan. – Felismerem, kezeltem néhányat.

– Ez csak varázslat.

– Erre meg is esküszöl?

– Nem – csóválta meg a fejét. Teljesen kirázta a hideg tőle.

– Maradj mögöttem. Szép lassan elindulunk.

– Jól van.

– A középső úton megyünk. – Draco megfogta a boszorkány kezét, aztán ütemes lépetekkel haladtak tovább. A lány csak azt érezte, ahogy a férfi ujjai az övéire kulcsológnak. Érezni lehetett a levegő vibrálását. Hermione szájában fémes ízt érzett. A fejük fölött elsuhant egy denevérraj, mindketten ösztönösen lehajoltak. A fekete árnyak vijjogásától kirázta mindkettőjüket a hideg.

– Nem szeretem a sötétet – szólalt meg a boszorkány kissé remegő hangon. – Se ezeket a hálókat. Oh, te jó ég valami mászik a lábamon.

A boszorkány elengedte a férfi kezét, sikantva pöckölt le magáról egy pókot. Undorodva lépett pár lépést hátrébb. Zihálva húzódott közelebb Dracóhoz.

– El kell innen mennünk a francba.

– Lumos – mondta Draco. Hirtelen fény gyúlt és akkor mindketten riadtan kiáltottak fel. Az út tele volt velük, ott nyüzsögtek, mindent beborítottak a pókok. A varázsló pupillája kitágult, hangosan elkáromkodta magát. – Ez nem igazán hiányzott.

– Valami terv? – kérdezte Hermione vékony hangon.

– Azt hiszem, hogy le kellene vetnem a mugli jelmezemet.

– Ne most akarj vetkőzni, amikor pókok másznak rajtunk! – mondta, majd rácsapott a Draco vállára.

– Leveszem a szemüvegem, hogy jobban lássak, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány, aztán elűzöm őket.