Első emlékem az, amikor négy éves lehettem és édesapám tanított repülni engem. A farmunkon voltunk, ott termesztettük a birodalomnak az élelmet, aranyderengőt. Egy völgyben éltünk, a két legnagyobb hegy között. Zöldellő fű, virágok mindenütt és a kedvenc fám, az ódontölgy, a legfennségesebb mind közül. Oly nagyra tud nőni, hogy a szárnylóknak , a fajtámnak is megerőltető a tetejére jutni. A miénk még csak 50 éves lehetett, így apám és édesanyám építettek rá nekem egy kis kuckót, azt mondták oda akkor megyek amikor akarok. Egy nap apukám azt szerette volna ha használnám a szárnyaim a feljutáshoz, nagyon ügyesen tudtam mindig is felmászni a fára, épp ezért nem építettek nekem létrát. Akkor reggel ahogy kiléptem a házunk ajtaján ásítozva, a szárnyaimat nyújtva apa széles vigyorral repült felém és landolt előttem. Én nem értettem mit szeretne, majd intett, hogy kövessem. Elindultunk az ódontölgy fele és azt mondta: - Na kislányom, mutatsd meg milyen erősek a szárnyaid és kezdj el felfele menni és ha nem kell ne kapaszkodj a fába. Csodálkozva néztem rá majd nekiláttam a szárnyaim csapkodásának. El sem hittem, hogy ilyen jól megy, hihetetlen, de pár pillanaton belül már fél úton voltam. Amikor felértem, bementem a házba és boldogan ugráltam a foszformohával terített padlón. Hangos zajok csalták el a figyelmemet az örömömtől. Kipillantottam az ablakon és láttam, hogy emberfajuak jöttek a birodalomból, teljesen fényes ruhákban, akkor még nem tudtam, de fegyverekkel jöttek és teljes páncélzatban. Lovakkal érkeztek. Apám felé irányították a figyelmüket, láttam, hogy édesanyám a lakás ablakából figyeli riadt arccal a történteket. Nem értettem miről beszélnek, de az egyik ember megkötözte apukám kezeit és a kötél másik felét a lovához erősítette. Egy másik pedig a szárnyait kötötte le, hogy ne tudjon lázadni a helyzet ellen. A szemem sarkából láttam amint a házunk hátsó ajtaja kinyílik és anyám akar elrepülni ilyedtében. Az egyik örködő katona észrevette és bármiféle habozás nélkül egy nyíllal átlőtte a bal szárnyát. Anyám lezuhant sikítva. A parancsnokuk rákiáltott, hogy ezt engedély nélkül nem tehette volna meg. Apám ordította édes anyám nevét. - Lienna! Lienna! Mit tettetek vele ti szörnyek? - ordította teljes torka szakadtából. A katonák visszaültek a lovaikra és elmentek, apukámat cibálva maguk után, ő még akkor is az ő nevét kiabálta. Akkor volt utoljára az, hogy őt láttam. Édesanyámhoz suhantam a szárnyaim segítségével, aki még mindig sírt fájdalmában. Először a szárnyához mentem és próbáltam a vért megállítani, nem tudtam mit tegyek. - Ülj fel Szuronra és menj Gredahoz. Ő segít majd. Mondta miközben próbálta visszatartani a könnyeit. Megpusziltam az arcát és elfutottam a krellhez, Szuronhoz és felültem rá. Amikor odaértem Gredahoz ő már tudthatta mi történt, talán mert véres volt a ruhám és a kezeim is. Azonnal segítettek, attól kezdve nagyon szoros kapcsolatban vagyunk. Azóta anyukám röpképtelen, a farmot gondozzuk és 15 év telt el.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
