Szeretlek... De te nem szeretsz...(Bakugou x OC)

7.fejezet

Amint beléptem a szobámba becsaptam az ajtót. Igaz ahogy visszagondoltam arra a jelenetre, hogy egy olyan fiú ölében ülhettem, akibe szerelmes vagyok boldog lettem.

Eddig nem volt kapcsolatom, igaz ez a múltamnak is köszönhető. Nagyon nehezen barátkoztam. Minden közösségi programot, ha lehetett inkább kihagytam. Nem igazán éreztem jól magam emberek között. Emlékszem, amikor még az árvaházban éltem volt egy nagyon kedves nővér, aki mindig anyára emlékeztetett. Mindig gondoskodott rólam, szeretett. Amikor ott kellett hagynom az árvaházat akkor nagyon levoltam törve. De aztán jöttek ők. A Temanari család. Akiknek köszönhetem, hogy kirángattak ebből a komor, sötét világból. Ők a fény a mindennapjaimban. Akik boldoggá tesznek. Bármit megtennék értük.

Arra lettem figyelmes, hogy akaratom ellenére is potyognak a könnyeim.

-Bassza meg- mondtam, miközben töröltem le a sós cseppeket az arcomról

-Annyira utálok sírni-mondtam rekedt hangon

Felálltam az ágyról és úgy döntöttem megyek megfürdök. De elsőnek odamentem a csaphoz megnézni magam. Nagyon keveset sírok, mert a démoni erőm miatt nem átlátszó könnyeim vannak, hanem feketék. Inkább visszatartom.

-Jézusom, mint akinek behúztak.

Gyorsan lemostam az arcom, és elővettem a pizsamám. Elsőnek azt gondoltam, hogy egy hosszú fehér pólóban leszek, és egy bugyiban, de utána eszembe jutott, hogy egy fiúval vagyok egy szobában, úgy hogy inkább elővettem még egy fekete rövidnadrágot.

Az ajtó előtt még elmondtam egy miatyánkat, mert reménykedtem, hogy Katsuki már bent van a szobájában. Nem akartam, hogy meglássa az arcom. Már párcsepp könnycsepptől is így néz ki a szemem, mint aki 1 órán keresztül sírt.

Félénken kinyitottam az ajtót, és megnyugodva vettem észre, hogy már nem ül a kanapén.

-,,Remélem a szobájában van''-mondtam magamban

Halkan kinyitottam a 111-es szoba ajtaját, szerencsére nem volt senki a folyosón így szerencsésen eltudtam jutni a folyosóvégéig úgy, hogy ne lásson senki. Egész végig a földet bámultam, hogyha véletlenül mégis összetalálkozok valakivel az ne lássa a kisírt szemem. De ennek volt egy hátránya. Ugyan is nem láttam semmit ki, és mi van előttem. Neki ütköztem valaminek. Helyesbítek valakinek. Emiatt elestem.

-Bazdmeg figyelj már oda a kurva életbe... - szólt egy ismerős hang

Oh, basszus, hogy mégse úsztam meg.

-Bocs. - álltam fel úgy, hogy még mindig a földet bámultam, amíg a szőke fiú meg nem ragadta az álam és óvatosan fel nem emelte azt.

-Te sírtál? - kérdezte, és én véltem felfedezni a hangjában némi aggódást.

-N-neem, d-deeh-hoogy! - kezdtem el dadogni zavaromban.

-Nekem nem úgy tűnik... - húzta fel egyik szemöldökét.

-Elengednél fürödni? - mondtam

-Elsőnek mondd el!

-Majd elmondom miután megfürödtem, jó? - mondtam neki, mosolyogva

Ő eleresztett. Olyan aranyos.

Amint végeztem a fürdéssel fogatmostam.

Sziasztok!! Sajnálom, hogy azt ígértem tegnap, hogy még kirakok egy részt, de nem tettem meg! ☹️ Ezért ma kárpótlásért két részt kaptok!🥰