Szabadság a karanténban

5. hét

  Nem tudom, mások hogyan élik meg, de nekem kezd már megszokottá válni az itthonlét. Persze, mennék is el, de már beállt a napi rutinom a helyzetre.
  Amiről eddig beszéltem, a saját magunk fejlődéséről, valójában mostanra ért engem utól. Rácsodálkozok a környezetemre, a kertben élő apró állatoktól kezdve a növényekig. Ahogy meghallom a visszérkezett madarakat, feltűnnek éjszaka az ide-oda csapódó denevérek.
  Ez is egy fejlődés számomra. Másrészt személyesebb, belső fejlődésem, felismeréseim.
  Példának okáért milyen vagyok, ha fáradt vagyok. Bár, ezek lehet álltalánosak. Sokszor akkor fáradok el, ha túlhajszolom magam. Ezután kifejezetten ingerlékennyé tudok vállni, többnyire vágyok az egyedüllétre vagy a világgá menésre.
  Szeretem egyhuzamban végig csinálni azt, amit kell vagy ami eszembe jutott. Ez okozza a túlpörgést, a kiégést. Bármennyire nem szeretek sokszor megállni egy adott tennivalóban, muszáj, kényszerítenem kell magar rá.
  Sokáig-mostanáig úgy élt a fejemben a fejlődés, a saját növekedésünk, mint akár egy csittintés. Ennyivel megváltozok, jobbá válok. De aki már felődött valamiben, az tudja, hogy nem így van. A sportolók, művészek is nagyon jól ismerik ezt a helyzett.
  Szeretek a pszichológiával foglalkozni, ami (sajnos) nem jelenti azt, hogy értek is hozzá. Mégis, érdekel az ember ,,működése".
  Ami a héten foglalkoztatott az a másik emberhez való viszonyulás. Érdekes kérdés számomra (bár csak lehet én vagyok ilyen bolond, aki ezen gondolkodik), hogy miért van az, hogy valakit nem akarunk megbántani?
  Azért, mert szimplán nem akarjuk, hogy szenvedjen, de ránk nincs érzelmi hatással (gondolom, vannak ilyen emberek), vagy azért nem akarjuk, hogy szenvedjen, mert azzal a gondolattal mi is szenvedünk, hogy mi bántottuk meg?
  Vagy ehez hasonló: azért teszünk valakinek jót, mert csak szeretnénk, hogy boldog legyen, vagy azért, mert azzal, hogy neki örömet szereztünk, mi is jobban érezzük magunkat?
  Ez önzés lenne? Vagy nem is választhatóak el egymástól?
  Magamat alapból egy bonyolult embernek tartom. Hát, még ha ilyenek jutnak eszembe.
  Sokszor nem merjük kimondani azt, amit gondolunk. De vannak olyan gondolataink is, amik mélyen belül csak felvillannak, de még is sötétek. Amiket sosem hozunk napvilágra, mert úgy gondoljuk, hogy ettől abnormálisnak tűnünk.
  Tény és való, vannak olyan gondolatok, amiket nem is érdemes továbbfűzni. Meglátod, agyoncsapod légycsapóval és kidobod a kukába, többé nem látod.
  De vannak olyanok, amik tovább kígyóznak. Mély érzelmek: harag, félelem, féltékenység. Amiket van, hogy ki kell mondani. Mondjuk, úgy gondolom egy kapcsolatban főleg.
  Saját véleményem az, hogy aki fontos része az életünknek az - úgymond - nem csak a ,,szépséget" kell, hogy válalja, hanem a belső szörnyeteget is. És fordítva is.
  Nem árt egy tapasztalt megbízható embert taláni (néha nehéz), akinek el lehet mondani a gondolatokat, segíthet kezelni.
  Hiszen most úgy is feljön az összes gondolat, érzés, ami eddig lakat alatt volt. Emberi kapcsolatok vannak megpróbáltatva és lesznek is ez idő alatt: házassági, baráti, párkapcsolatok.
  A szörnyek előbújnak. Az apró betűs részre nagyító kerül. De az ,,ember szíve félig árnyék, félig fény" - Kowalsky meg a Vega.
 
  Ki az, aki így elfogad és akit te is így elfogadsz?
Az kérdés első részére én biztosan tudok Valakit.  A többit neked kell megválaszolnod, de csak magadnak.