¿Bébiszitter?

.2.

Dylan velem szemben, anyám az asztal főnél. Ők ketten jól elbeszélgetnek. Én meg csendben eszem a bolonyait (tudom nem így kell írni, de lusta vagyok helyesen írni, bocsi). Mit is vártam. Két dolgozó emberről beszélünk. Persze hogy van közös témájuk. Meg hát. Felnőttek. Most jelenleg valami unalmas munkáról beszélgetnek. Amiből én egy kukkot sem értek. És ezért bele sem tudok folyni a dumcsiba. És ekkor feljött egy téma, amitől kitudtam volna szaladni a világból. A szerelem ügy. Éljeeeeeen!

- És Dylan. Te most egyedül álló vagy?- kérdezte anyám.

- Igen. Már 2 éve. És te? Nem találtál azóta egy férfit magad mellé?- kérdezte kedvesen. Én pedig a villát a kelleténél kicsit túl szorosan fogtam.

- Á nem. Senki nem fogott meg eddig. És nem is vagyok olyan nő, aki után szaladnának a férfiak.- nevetgélt anya.

- Ugyan már. Elragadó vagy. Lemerem fogadni, hogy minden második férfi utánad koslat.- ez direkt csinálja? Azt akarja hogy megüssem?- Miért nem keresel már magad mellé valakit?

- Nem is tudom..- sóhajtott zavartan.

- Ugyan már. Neked is jót tenne.- megütöm!- És Adamnek is. Hidd el.- aha.. nálam itt szakadt el a cérna. Dühösen rá csaptam egyet az asztalra. Mire mind ketten ijedten néztek rám.

- Mi lenne, ha befejeznénk ezt a hülye témát? És ne beszélj a helyembe!- néztem szikrákat szórva a szememmel Dylanre. Aki.. Aki csak vigyorgott? Ezt. Ezt direkt csinálta? Hogy felhuzzon?

- Adam! Asztalnál vagyunk, és beszélgetünk! Viselkedj kérlek.- szolt rám kelletlenül anya.

- Akkor mi lenne ha nem előttem pofáznátok meg, hogy mikor lesz új apám?- csattantam fel. De azzal a lendülettel meg is bántam. Anyám is teljesen lefagyott.

- Adam. Kérlek most menj fel a szobádba!- szolt rám.

- Bocsánat.- és fel is rohantam a szobámba. De a dühöm nem csillapodott. Ha ezt tényleg direkt csinálta Dylan, én felakasztom magam! Lemerem fogadni hogy anya mesélt neki a dolgokról, és ezt felhasználta hogy fájjon? Mire volt ez jó? És még csak bocsánatot sem kért! Hogy lehet valaki ekkora tahó! Én ezt nem hiszem el. Aztán még engem küldenek fel, mert igazam van. Csúcs. Hol itt a fair- ség? Sehol! Hallottam, hogy anyám és Dylan még mondanak valamit, de azt nem hallottam hogy mit. Majd ajtó csukódásra lettem figyelmes. Elment volna Dylan? Annak örülnék! De vissza se jöjjön! Soha. Meglátom, én kinyirom. Kiherélem! Áá! Vágtam bele a falba. Ami kicsit sem volt hangos, neeeeem tényleg neeem. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Ne már. Dylan támaszkodott az ajtófélfának.

- Lenyugodtál, gyerek?- kérdezte szórakozottan.

- Most éppen hozzád van a legkevesebb kedvem, szóval húzz ki!- egyenesen robbanni tudtam volna.

- Szóval nem.- hagyta figyelmen kívül a mondandóm.

- Süket vagy, vagy mi van?! Menj ki a szobámból!- kiáltottam rá. Aham. Lehet hogy nem kellett volna. A következő pillanatban annyit éreztem, hogy zuhanok az ágyamra. Mire észbe kaptam volna, már felettem volt. Két kezemet lazán lefogta egy kezével, a lábaival pedig az enyéimet fogta le.
- Te.. Te mi-mit csinálsz...?- kérdeztem dadogva.

- Na látod. Ilyenkor már nem nagy a szád.- mosolyodott el.

- Szállj le rólam, Dylan! Kérlek..- remegett meg a hangom. Rettentő kellemetlenül éreztem magam. Sosem volt senkim, valahogy nem érdekeltek a párkapcsolatok. Ésszerűen soha nem is tetszett nekem senki. De most.. Valahogy úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt, és a szívem a torkomba dobogott. Mi a fasz van velem? Viszont nem is foglalkozva a kérésemmel, a nyakamhoz hajolt.
- Dylan! Ha nem engedsz el, kiabálni fogok.- próbáltam fenyegetni.

- Úgy sem hallana senki. Anyád nincs itthon, ugyanis behívták a munka helyére.- ahogy ezt elmondta a lélegzete csikizte a nyakamat. Mire egy apró puszit adott rá.
- Mellesleg. Rettentő aranyos, amikor dühös vagy.- nevette el magát halkan. Belém a szó is belém fagyott. Ugye.. Ugye nem meleg? Jézusom. Ez így hülyeség! Anyám csak tud róla nem? Vagy nem is sejti? Jézusom! Szólnom kéne neki? De lehet hogy nem hinne nekem! Ekkor Dylan zöld szempárjával találtam szembe magam.

- Lenyugodtál?- kérdezte mosolyogva.

~~Idő ugrás~~

Én a kanapén, ő a fotelben ül, sréjen velem szembe. Török ülésben, össze font karokkal gubbasztok a kanapén. Még mindig rettenetesen kínosan érzem magam a történtek miatt. Pedig már több mint másfél órája történt. A tv-ben valami film megy, ami látszólag leköti Dylant. De azért néha feltűnik hogy engem néz. Ahjj.. csak érjen már haza anya....