¿Bébiszitter?

.6.

Még pár percig üldögéltünk Dylannel mi közben anya össze vissza rohangált. Majd kijelentette hogy minden meg van. Csoda. Őszintén szólva félek. Hiszen egy kanos angyali démonnal kell másfél hónapot együtt laknom. Végül is. Csak túl élem. Vagy nem. De ez már más tészta.

- Szerintem minden meg van.- nyugtattam anyámat vagy harmincára. Igyekeztem kedves lenni vele, ha már tegnap belém rúgott.

- Remélem is. Nos hát akkor én. Indulnék is.- sóhajtott szomorúan, mire szorosan magához húzott.- Nagyon szeretlek fiam. És kérlek ne haragudj rám. Én sem így terveztem.

- Semmi baj, anya.- öleltem vissza. Hazudtam, de ezt akarta hallani. Tudtam ha haragban válunk el, az egyikünknek sem lesz jó. Én csak az ő érdeket néztem. Azt, ami neki fontos. Ezért azt is mondtam, amiért magában imádkozott.

- Köszönöm. Vigyázzatok egymásra.- ölelte meg Dylant is.- Más fél hónap múlva találkozunk.- szállt be a kocsijába, majd lassan elindult. Mi hosszasan integettünk neki, amíg el nem tűnt az autó az utcából. Sóhajtva indultam be a lakásba. Dylan pedig utánam.

- Na.- csapta össze a tenyerét, amire megugrottam.- Bocsi. Nem akartalak megijeszteni.- nevette el magát.- Szóval. Mit szeretnél csinálni?

- Aludni.- dőltem el a kanapén.

- Éjszaka mit csináltál?

- Nem aludtam, az is biztos.- motyogtam.- De tudod egy Hell segítene.- mutogattam a hűtő felé.

- Nem. Ma már ittál egyet. Nem kapsz többet.- mosolygott rajtam.

- Gonosz vagy.- mondtam duzzogva.

- Te meg aranyos.- huppant le mellém.
- És ne duzzogj. Nem szeretem.

- Kit érdekeeeeeeel!

- Leütlek.

- Kiskorút nem bántalmazunk.- védekeztem egyből.

- Milyen nagy lett a szád.- hunyorgott rám.

- Csak azzal akit nem bírok.- vontam vállat, majd gondoltam, felmegyek a szobámba. Aham. Nem ez lett. Felálltam a kanapéról, és elkezdtem elsétálni Dylan előtt, mire ő megragadta a derekamat, és egy pihe mozdulattal az ölébe találtam magam. Át ölelt a karjaimat, így nem tudtam mozdulni. Állát pedig a vállamra helyezte.
- Engedj el...- motyogtam.

- Mondom. Ilyenkor tökre kis megszeppent kisfiú leszel.- nevetett fel, miközben bekapcsolta a tévét.

- Nem is igaz. És ne nevezz így..

- De igaz. És úgy hívlak ahogy akarlak.- szorított magához mégjobban.

- Utállak.- morogtam.

- Tudom hogy nem igaz. Na. Mit szeretnél nézni?

- Én aludni akartaaaaam.- hisztiztem.

- Nem baj. Majd alszol éjszaka.

- Ez így nem faiiiiiiiir. Amugy meg mér este van.- vergődtem mint hal a szatyorban.

- Ilyen az élet, kisfiú.

- Ó hogy te mekkora egy ge...- ekkor tenyere a számon landolt.- Mhhmmhh mhhmmm.- nem jött ki egy értelmes szó sem a számon. Megfogok halni. Kinyirom magam. Én ezt nem fogom elviselni majdnem két hónapig.

- Ne beszélj annyit. Felesleges. Akárcsak a tiltakozás is.- suttogta a fülembe. Erre lefagytam. Csodálatos mit ne mondjak. Melyik a jobb? A vontató kötél, vagy a tévé kábel? Majd lassan elvette a kezét a számról. Nem szólaltam meg. Felesleges lenne. Az ő szavaival élve.
- Okos vagy te.- borzolta össze a hajamat.- Na mit nézzünk?

- Nem tudom.- válaszoltam szűk szavúan.

- Akkor nézzük aaaa..- gondolkodott.- Legnagyobb showman.(Azt hiszem így kell írni -iró)

- Oké.- vontam vállat. Majd elindította a filmet. Igazából egészen tetszett. Az énekek jók voltak benne, a történés jól meg volt írva. Szerintem jó film. (Mellékesen tényleg ajánlom a filmet, nekem nagyon tetszett -író) Igaz, néha elálmosodtam de akkor Mr. Kanos rám szolt, hogy el ne aludjak. Már aludni sem hagyják az embert. Micsoda igazságtalanság. Felháborító. A filmet hamarabb néztük meg, mint amire számítottam. De élveztem. Annak ellenére hogy Mr. Kanos ölében ültem egész végig. Nagyon kínos, kellemetlen, és zavarba ejtő volt az egész. De igyekeztem ezt az aprócska tényezőt kizárni.

- Hogy tetszett?- kérdezte a végén Dylan.

- Jó volt. Tetszett.

- Gondoltam. Bele fér még egy horror?- kérdezte vigyorogva.

- Nehogy! Mert megütlek!

- Nem tudsz megmozdulni sem. Mit akarsz te verekedni.- nevette el magát.

- Még mindig gyűlöllek.- morogtam idegesen.

- Milyen kis aranyos, amikor dühös vagy, és duzzogsz is. Elragadó.

- Még mindig egy bun..- megint befogta a számat. Mire elkezdtem kapálózni annyira, amennyire csak tudtam. De valjuk be. Jóval erősebb nálam.

- Jó, akkor nem nézünk horrort.- sóhajtott. Majd el hümmögtem egy köszönöm-öt. Azzal a lendülettel úgy ahogy voltam, felemelt, és elindult a szobám felé. Most még jobban vergődtem. De csak nevetett rajtam. Bunkó, tahó...