¿Bébiszitter?

.4.

- Adam! Köztünk vagy?- kérdezte anya, kitudja hányagyjára.

- Hm?- néztem rá.

- Hoztam neked energyt. Tudom, hogy mindjárt elfogy ezért vettem neked.- adott egyet a kezembe.- A többi a hűtőben van.

- Íí, köszi.- mosolyogtam rá. Nekem az energy drink olyan mint a kis gyereknek a cukor. Én enélkül meghalnék kábé.

- Ugye tudod hogy nem egészséges.- nézett rám szúrós szemekkel Dylan.

- És?- húztam le belőle egy nagy kortyot.

- Remélem tudod hogy amíg én vagyok a főnök addig nem fogsz ilyet inni.

- Ha akarsz a síromhoz járni, akkor tiltsd meg nyugodtan.- mosolyogtam rá.- És már ne is haragudj, de én szívem, én testem, én teszem tönkre.- válaszoltam egyszerűen, mire anya elnevette magát.

- Dylan. Ne tiltsd meg neki. Én kérlek rá. De egynél többet ne igyon egy nap. Azt még én szabom meg.

- Rendben.- bólintott Dylan.

- Ez nem ér! Mi az hogy csak egyet egy nap...- hisztiztem.

- A végén még azt is megtiltom.

- Nem szóltam.- húztam össze magam. Mire mind ketten elnevették magukat. Persze. Röhögjetek ki. Köszi... =-=

~~~Idő ugrás~~~

A

z ágyamon ülök, kezembe a rajz füzetemmel és nagyba rajzolgatok. A telómon szól a Skillet- Monster című zenéjük. Anyám már neki állt pakolni, Dylan pedig olyan nagy lelkű személye, segít neki. Undorító. Nyalizós, kanos, angyali démon. Felháborító. És nekem ezzel kell másfél hónapot együtt élnem. Én kifogom nyírni magam. De talán túl élem valahogy. Viszont ha apám helyett apámat akar játszani, én elküldöm őt. Na mindegy. Éppen végeztem a rajzzal, amikor anyám toppant be az ajtón.

- Beszélhetünk?- mosolygott rám, mire csak bólintottam. Leült velem szemben az ágyra, mire gyorsan kikapcsoltam a zenét. Kíváncsi voltam miről akar beszélni.
- Hol is kezdjem. Tudom, hogy téged kellemetlenül érint ez a szerelem ügy. Főleg ha rólam és egy férfiről van szó.- ugye.. ugye nem..?- De ezt szeretném ha tudnád. Ezt még Dylannek sem mondtam még el. A másfél hónap amit munkával töltenék csak 1 hónap lesz. A távol létem többi részét... Egy. Férfinél tölteném.

- Hogy mi van?...- akadtam ki. Nem kiabáltam. Nem pattantam fel. Ez olyan.. csendes fájdalom volt. Mintha finoman egy bárdot döftek volna belém.

- Csak hallgas végig..- kezdte volna de bele vágtam.

- Mióta?...

- Lassan egy éve..- hajtotta le a fejét.

- Ez igen.. Köszönöm szépen, hogy most tudtad kinyögni..- csendesen beszéltem. Miért kiabáljak? Igen, nem tagadom, hogy felrobbanni képes lettem volna ott. De nem tettem. Csendben voltam.

- Ne haragudj, drágám. Csak féltem mit szólsz ehhez. Tudod. Ezt még nem értheted. Szerelmes vagyok. Újra. És csodálatos érzés.- olvadozott, mire rá nézni sem tudtam. Undorító. Nem most volt, hogy... hogy apám elment. 11 éves voltam. 6 év telt el. De azóta sem sikerült feldolgoznom. Nem azt hogy elment. Hanem azt, hogy amilyen módon történt...
- Kérlek ne haragudj, hogy nem mondtam el hamarabb. De majd.. majd szeretném ha megismernéd.

- Szóval ezt is te döntöd el, mint a csőszös dolgot is. Végül is.. kit érdekel hogy én mit akarok. Tényleg...- mondtam halkan. Nem mondott rá semmit. Lassan felállt, majd kisétált a szobámból. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, bele vágtam egy hatalmasat a falba. Aminek ott is maradt a nyoma. A kezemet nem éreztem. Vagy a bennem forró haragtól, vagy a fájdalomtól. Talán mind kettőtől. Hasra vágódtam az ágyon, és a fejemet a párnákba temettem. Nem sírunk. Nem sírunk. Nyugalom. De nem. Nem tudok lenyugodni. Elegem van! Mindig ő dönt helyettem. És ezt is most tudja benyögni!? Egy év után? Én mindig támogattam anyámat. Erre közli hogy egy éve van valakije? Ezt nem bírom idegekkel. Ehhez kell még egy Monster. Felkeltem az ágyamból, majd lementem a konyhába. Kivettem a hűtőből egyet, és vissza indultam a szobámba. De valaki nekem jött...