A pillangó mindig hallgat

Hetedik fejezet

Megbeszélések

Reggel mikor az ölelésében keltem fel, egyszerűen csak boldog voltam. Minden ok nélkül. Elkezdtem felidézni minden csókját és érintését, ami az este történt. A halk nyögéseink is eszembe jutottak, amik megtörték a fátyolos és csendes éjszaka neszét. Gyönyörű volt és vággyal teli. Aztán újra elkezdtem azon gondolkodni, amiről a csoda előtt beszélgettünk. Szorongás fogott el. Kibújtam az öleléséből és vele szembe fordultam. Néztem, ahogy csukott szemmel halkan szuszog. Az arca olyan békés és sima volt. Annyira édes volt, hogy nem volt szívem felkelteni. Végig simítottam az arcát miközben aranyos kis szeplőit véltem felfedezni. Annyira, de annyira kimondtam volna neki, hogy szeretlek. De nem tehettem. Még nem. Jobb, ha hallgatok és elnyomom magamban ezeket az érzéseket. Így helyes, mind kettőnk számára. Mintha túl hangosak lettek volna a gondolataim, mert egyszer csak elkezdte nyitogatni gyönyörű tengerkék szemeit. Rám nézett, majd mosolygott.

-       Jó reggelt! Mióta bámulsz engem?

-       Elég régóta ahhoz, hogy megtudjam milyen csúnya vagy.

-       Na, szép. Bezzeg te. Te még reggel is gyönyörű vagy.

-       Oh. (Itt elpirultam és azt hittem majd kiugrik a szívem). Amúgy nem szeretnék ünneprontó lenni így korán reggel, de beszélhetnénk?

-       Persze, miről?

-       Hát tudod az este...

-       Valami rossz volt? Fájt vagy mi történt?

-       Nem dehogyis. Az a része az estének mesés volt. Csak egyszerűen még mindig nem értem ezt a "senkit sem tudok szeretni dolgot." Mi volt azzal a lánnyal vagy esetleg a múltad befolyásol?

-       De kis kíváncsi valaki.

Itt mélyen a szemembe nézett, azt hittem menten elolvadok. Azt éreztem, hogy próbálja az érzéseimet kifürkészni, de nem igazán sikerül neki. Magához húzott, hogy a mellkasán legyen az arcom, majd elkezdte simogatni finoman és lágyan a fejem tetejét, aztán pedig a hátamat. Azt hittem elájulok annyira jó érzés volt. A szívem egyre hevesebben vert. Már majdnem kifakadtam, hogy én ezt nem bírom, szeretlek, de szerencsémre felsóhajtott és belekezdett a történetébe. Még az őszinteségi rohamom előtt.

-       Először is szeretném, ha nem sértődnél meg semmin és annak is nagyon örülnék, ha ezek után nem beszélgetnénk erről a témáról. 

Itt egy csöppet megijedtem, hogy vajon mit is fog mondani, de csak csöndesen hallgattam őt tovább.

-       Kezdjük a legelején. Olyan 10 éves lehettem, mikor apukám meghalt és ott minden megváltozott bennem. Átalakultak az érzelmeim. Felnőttem, mert onnantól fogva én lettem a családfő. Úgy éreztem, hogy nekem kell anyára vigyázni. Ott akartam hagyni a sulit és dolgozni, menni. Elég nevetséges nem? 10 évesen munkába állni. Természetesen anya ezt nem hagyta. Mindig nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak. Pedig mind ketten tudtok, hogy ez hazugság. Sorra jöttek a rossz dolgok. Elszegényedtünk, sokat vitáztunk emiatt és minden éjjel hallani anyám zokogását szörnyű volt. Ahogy növekedtem egyre több mindent tehettem meg a családunkért. Elmehettem végre dolgozni volt, hogy 12 órás műszakokat húztam le. Mind ez annyiból lényeges számodra, hogy megtud mik ölték meg teljesen az érzelmeimet. Aztán 14 évesen elvesztettem a szüzességemet, amit azóta is bánok. Mert, ha tehettem volna, akkor a szerelmemmel vesztettem volna el. De sajnos, mint tudjuk ő mai napig várat magára. Szóval utána elkezdtek bonyolódni a dolgok számomra. Összevissza dugtam csúnyán mondva minden fajta lánnyal. Nem éppen voltam valami daliás lovag. Aztán olyan 17 éves lehettem, amikor részegen lefeküdtem a legjobb lány barátommal. Most mondhatnám, hogy véletlen történt, de ugye nincsenek véletlenek. Majd Emma, mert egyébként így hívták a lányt beközölte, hogy ő szerelmes belém és most emiatt még jobban megbizonyosodott az érzelmeiről. Én meg bepánikoltam. Azt se tudtam mi tévő legyek, semmit sem éreztem iránta. Nekem ez csak egy szex volt, viszont nem akartam őt elveszíteni. Úgyhogy adtam magunknak egy esélyt. Hátha beleszerettek. Sajnos nem így lett. Egy idő után pedig már nem bírtam ezt a kényszer kapcsolat dolgot. Szakítottam vele. Őszintén megmondtam neki mindent, amit természetesen nem fogadott jól. Azóta sem beszéltünk. Sajnálom is kicsit meg nem is. Én amúgy még mindig várok a nagy Őre, de már egyre kevésbé hiszek benne. Úgy érzem számomra nincs szerelem. Viszont, ha egyszer még is megszeretek egy lányt úgy. Nálam ő lesz az Isten és mindent megfogok tenni a boldogságáért. Nagyon fogom becsülni és minden porcikáját imádni fogom.

Miután befejezte a mondani valóját, éreztem az elkeseredettségét a hangjában. Másra sem tudtam ezek után gondolni csak arra, hogy én akarok az a lány lenni, akit imádni és tisztelni fog. Meg akarom neki mutatni, hogy igenis van szerelem, számára is. Ami ezek után történt engem is nagyon meglepett.