Szívedhez láncolva (KiriBaku)

~3~

Bakugou szemszög:

Kirishima már a karjaimban aludt. Nem tudom mióta mehettem, de leraktam és fáradtan én is letelepedtem.
Magamhoz húztam és a köpenyemmel betakartam. Félre érthető, de majd kimagyarázom magamat valahogyan.
Az érzés a mellkasomban csak nem akart elmúlni. Az arcát néztem. Olyan aranyos. Nem is értem miért vagyok vele ilyen bunkó. Várjunk én...
-Faszom!-vetettem hátra a fejemet, majd nagy levegőt vettem és kifújtam. Én nem szerethettem Kirishima-t. Hisz' ő fiú és én is az vagyok. Ráadásul a sárkány lovasoknak kudarcot vallanék ezzel. Ezt nevezik ,,tiltott szerelemnek"?
Minden esetre nem szabad megtudnia.

Kirishima szemszög:

Sötétség vett körül. Hol lehetek? Hirtelen egy fény sugár jelent meg. A fény felé vettem az irányt. Lassan Bakugou vonalai rajzolódtak ki.
Kezét felém nyújtotta, amire az enyémet is felé nyújtottam. A fényesség jobban körül vett. Megragadtam Bakugou kezét, mire ő jobban elkezdett szaladni.
Elpirultam. Bakugou-t jobban megszerettem, több mint barátként. De tudom, ez nem lehetséges. Hisz' ő biztos majd egy csinos lányt fog majd választani, ahogyan majd én is. De erre a gondolatra összetörik a szívem. Hirtelen Bakugou megáll, mire én tovább megyek. Megperdülök és háttal vörös és sárga virágok közé esek.
Bakugou két kezét fejem mellett támasztja meg, vörös írészeit az enyémbe fúrja.
Majd hirtelen minden elsötétül körülöttem és fekszek a semmin. Felülök. Most pedig egy küzdő Bakugou-t veszek észre, kék lángokkal körülötte, mögötte pedig egy sötét alak áll és szemei ugyanolyan színű lángok voltak. Segíteni akartam, de eltünt. Hátra néztem és síró Bakugou-val találtam magamat szembe.
-KIIRRISSHIMMA!-szaladt felém és a nyakam köré fonta karjait. Vissza akartam ölelni, de eltünt.

                              ~|~

Hirtelen felébredtem. Egy mérgelődő Bakugou és egy nyüszítő, menekülő farkast vettem észre.
-Tch!-fordult vissza, de mikor észre vette, hogy fent vagyok döbbenet ült ki az arcára.
-Jó reggelt?-szólaltam meg, de kérdésnek hatott.
-'reggelt!-morogta.
Felálltam és rá mosolyogtam, eredménytelenül.
-Neked most meg mitől van ilyen jó kedved?-kérdezte szokásos morgós hangján.
-Csak úgy! Egyébként meg kell, hogy gyógyítsalak!-mondtam.
-Nem olyan vészes!-felelte.
-De igen!-makacskodtam és leszedtem pár tigris gyökeret. Nem, ezek nem gyökerek, hanem narancssárga csíkos levelek. Csak úgy lehetek férfias Bakugou előtt, ha meggyógyítom.

Bakugou szemszög:

Leszedett pár számomra ismeretlen növényt, majd azokkal visszatért. Persze, egy lekaparhatatlan vigyorral az arcán.
-Igen?-kérdeztem.
-Ülj le oda!-mutatott arra a fára, ahol aludtunk. Szót fogadtam neki.
Leggugolt mellém.
-Tudom, ez most undorító lesz, de hatásos!-mondta, majd a szájába vette a leveleket és rágni kezdte. Csak most eset le nekem.
-Nem, nem én ezt csinálom!-álltam volna fel, de vissza rántott.
-Én bőven megleszek egy karmolással a mellkasomon, minthogy a köpetedett rám kend!-ordítottam. Megrázta a fejét és jobban húzott. Ellenkeztem, erre mégjobban kezdett szorítani. Annyira makacskodtam, hogy fogta magát és rámvetődött. Kezeimet a fejemfölött, egyik kezével összefogta, miközben a másikat a szája elé tette. Elfordítottam a fejemet. Egyrészt nem akartam látni, másrészt... erre hogy lehet elpirulni? Észre sem vettem, de már engedett a szoritásból és le is szált rólam.
-Ne haragudj, de muszáj volt, hogy ha nem hagytad magad!-mondta. Lenéztem a mellkasomra, ami most a sebet egy narancssárga pépes valami borítja.
-Menjünk tovább!-morogtam.

Kirishima szemszög:

Biztos most utál. De az ő hibája! Miért nem hagyta magát, meg ha jól láttam... elpirult volna?
Á, biztos csak szégyelte ezt a helyzetet, hisz' sárkány lovas. Biztos zavarta, mert most megfosztottam a vezetői pozíciójától.
-Oh, Bakugou!-szólaltam meg.
-Mondjad!
-Majd szólj, ha elkezdi marni a bőrődet!-mondtam.
-És mivel fogod lemosni? Nyállal?-kérdezte gúnyosan.
-Hehe, nem!-vakartam meg a tarkómat.
Egy kis időbe telt, mikor szölt és leszedtem a narancssárga trutymót, ami könnyedén lejött. A hatást elérte, akármilyen undorítóan előállítottam. Sehol sincsen egy heg. Ezen Bakugou is meglepődött.
-Öhm... köszönöm?-mondta zavartan.
-Kérdezed vagy mondod?-mosolyogtam rá.
-Köszönöm!-mondta már határozotabban.
-Nincs mit!-mondtam.

                                ~|~

Újra összetalálkoztunk Midorya-ékkal Bakugou ,,örömére".
Kicsit félre hívtam Bakugou-t és beszéltem vele.
-Kérlek Bakugou! Tartsunk velük!-kérleltem.
-Nem!-morogta a szőkeség.
-Akkor én megyek velük!-mondtam.
-Tudod, hogy nem lehet!-mondta.
-Igen, tudom! De akkor gyere!-mondtam.
-Ugye, tudod hogy én vagyok a lovasod!-mondta és közelebb jött.
-Igen, tudom! De tudom, hogy unod már a magányt!-mondtam.
-De már nem is vagyok egyedül!-felelte.
-Igen, mert velem vagy egyedül! Na, gyere!-ragadtam meg a kezét.
-Veletek tartunk!-mondtam mosolyogva.
-Csodás!-mondta a lány.

Bakugou szemszög:

Deku-ékhoz volt kedvem a legkevésbé. Miért kellett beleszólnia Kirishima-nak? Különben is... hogyan lehetek egyedül, ha ő velem van? Nem értem, olyan hülye! De talán pont ezt a hülyét szeretem.