EGYSZER

▫17▪

Naomi Williams

A reggeli napfény simogatására ébredek. Lassan, nehezen kinyitom a szemem, és próbálom realizálni, hogy mi történik éppen. Amikor egy körém fonódó karra leszek figyelmes, elkap a deja vu kábító érzése. Elmosolyodom, és ráhelyezem kézfejére a sajátomat, majd finoman cirógatni kezdem a kisebesedett bőrfelületet.
A szoba csendjét a szuszogásunk tölti be, ami most annyira jól esik, hogy nem tudnám szavakba önteni. Aaron kemény mellkasa a hátamnak feszül, ritmusosan emelkedik és süllyed, melegséget árasztva magából. Érzem szíve egyenletes dobogását és halk, hosszú levegővételeit a nyakam hajlatában, melynek hatására óriási feszítő csomóba feszül a belsőm, ami valahogy egyszerre szorító és bizsergető.

Vacogok. Az emeletes ágy legtetejére kerültem, pedig alul szerettem volna aludni. Hideg van, egyedül vagyok, magányos vagyok. Haza akarok menni.
Nincs otthonom.

Aaron karja szorosabban fonódik körém. Óvatosan megfordulok, és látom, hogy ébren van.
–Minden rendben? –kérdem suttogva. Csillogó, lágy tekintete olyan békét sugárzó, olyan nyugodt, hogy elakad a lélegzetem. Halvány mosoly jelenik meg az ajkain, amitől egy teljesen más embernek tűnik. Arra késztet, hogy én is elmosolyodjak, pedig az előbb még igencsak rossz gondolatok cikáztak a fejemben. GYŰLÖLÖM ezeket az emlékeket.
–Mi történt, Naomi? –összezavarodom. Nem tudom, hogy mire érti, így megrántom a szemöldököm. –Az előbb remegni kezdtél. –világít rá a nyilvánvaló tényre, amelyet reméltem, hogy palástolni tudok. Ezek szerint nem sikerült. Ki gondolta, hogy egyáltalán feltűnik neki?
Sóhaj szökik ki az ajkaimon. Nem igazán szeretek erről beszélni.
–Eléggé hosszú történet, és nem biztos, hogy most ezzel kellene, terheljelek. –egymással szemben fekszünk, és nem szakadunk el a másik tekintetéből.
Azt hiszem, szavak nélkül próbáljuk egymást megérteni. Kezével megkeresi az enyém, és tenyerét a tenyeremre simítja. Nem tudom, mire gondolhat, miközben folyamatosan a kezünket nézi, amit hol összefon, hol elereszt, mégis a halvány mosoly az arcán, egészen lelket remegtető. Belefeledkezem a látványba, elmerülök a légkör nyújtotta otthonban, szinte újra álomba merülök.
Ám végül rekedtes hangja megtöri a csendet.
–Szeretném hallani. –szeme még mindig a kezünkre tapad, majd szép lassan belefúrja tekintetét az enyémbe. Hangja nem követelőző, és nem is sürgető, így valamiért úgy érzem, mesélhetek neki.

▫▫

Három évesen az ember nem igazán tud mit kezdeni magával. Nincs teljes tudatában a körülötte zajló eseményeknek, egyszerűen csak érti. De én... Én sosem értettem.

Az én fejemben nincsenek emlékek a csodálatos családról. Fogalmam sincs, hogy annak milyennek kellene lennie.
A szüleim arcát homály fedi, csupán néhány emlékem maradt meg róluk.
Emlékszem anyám fakózöld szemeire. Azokra a szemekre, amelyek soha nem ragyogtak rám.
Emlékszem a hosszú, kecses ujjaira. A kezét fedő puha, kamillaillatú bőrre. Annak a kezének, amely az ollót szorongatta, és össze-vissza csattogtatta. A fejem körül hadonászott vele, én pedig tehetetlenül néztem, ahogy földre hullik a hajam. Az ébenfekete, dús hajam, amitől mindig dühös lett.
Emlékszem a szép ívű rózsaszín ajkaira. Azokra, amelyek ahelyett, hogy csókoltak volna, mindig csak egy fintorba szaladtak, amikor rám nézett a szemeivel. Azokkal a fakózöld szemeivel.
Emlékszem apám erős karjaira, amelyek ellöktek engem. Az orrára, amin élesen beszívta a levegőt, amikor rám nézett.
És emlékszem a szüleim felszabadult mosolyára, amikor kitettek az árvaház előtt.

Én is mosolyogtam.

Percek, talán órák múlva is vacogva álltam egy helyben és azt hiszem vártam. Az anyagdarabot szorongattam, amit kitéptem anya ruhájából. Szipogtam, miközben valamiért vigyorogtam, és vártam, hogy valaki megmentsen a hidegtől.
Sírtam volna, de nem tudtam mi történik, és csak arra eszméltem fel, hogy egy idős hölgy hívogat. Nem vettem észre, amikor közelebb jött hozzám, így összerezzentem, amikor a tenyerét a vállamra simította. Az érintése idegen volt számomra.