EGYSZER

▫16▪

Naomi Williams

Soha életemben nem éreztem még ilyet.
Aaron csókja olyan, akár a robbanó cukorka. Édes, bizsergető és garantáltan felejthetetlen.
A szívem hevesebb ütemet diktál, mint valaha.
Pumpálja a vért, hátha jut az agyamba, de úgy érzem, visszaforgatja önmagába, hogy teljes intenzivitással átélhessem azt a mámort, amit ez a férfi kivált belőlem. A testem szétfeszíti belülről valami hatalmas energia, mely egyszerűen ki akar törni belőlem.
Lefeszíti az izmaimat a csontjaimról, kipréseli a nehéz levegőt a tüdőmből és felszabadítja minden porcikámat. A nyomás egyszerre tesz könnyűvé és rántja össze az ereimet ólmos súllyal.

Mindent megpróbálok átadni. Az örök ragaszkodásom és hűségem ígéretét, ám ugyanekkor a függetlenségem és szabadság utáni vágyam is. Meg akarom mutatni, hogy miféle kettősségek vívnak bennem csatát folyamatosan.
És azt akarom, hogy tudja, őt választottam.

▪▪

Aaron az eddigieknél is furcsábban viselkedik.
Ugyan visszaköltöztem a Devil villába, de ahelyett, hogy ezt kihasználva együtt legyünk, úgy érzem, kétszer annyira széthúzunk, mint eddig.

Eleve szörnyen nézett ki, aznap, amikor visszajöttem, de most csak rosszabb a helyzet. Nem enged közel még annyira sem, mint eddig.
A fiúk nem mondanak semmit, hiába kérdezem őket, a feszültség pedig csak úgy tombol bennem.
Aaront pedig meg sem tudom kérdezni, mivel nem enged önmaga közelébe. Egyszerűen kizár és magába fordul, és akárhogy is nézem, ez nem mehet így tovább.
Pláne, ha figyelembe veszem az egy nappal ezelőttieket.

Tegnap hatalmas zajra ébredtem. A hangzavar forrása pedig nem más, mint Aaron dolgozó szobája volt.
Recsegés, törés és karistolás. Ezek voltak a hangok, amik arra késztettek, hogy benyissak.

A kilincsre fektetett kezem rögtön lecsúszott, amikor megláttam a kétségbeeséstől ziháló Aaront.
A rendezett szobán, mintha tomboló orkán söpört volna végig.
A fehér papírlapok beterítették a padlót. Itt-ott magába szívta a drága alkoholt, melyet sárgás-barna foltok bizonyítottak. Az üvegszilánkok sokasága szétszórva csúfította tovább a szobát, míg a leesett képek helyét vérnyomok borították.
Ő ott állt a káosz közepén, mint valami nyughatatlan vadállat. Büszke alakja megrökönyödve meredt maga elé, testtartása pedig maga volt a káosz. Széles vállait leengedte, így karjai élettelenül lógtak maga előtt. Ökléről fojt a vér, mely apró tócsát hagyott maga alatt. Feje előrebukott, nedves haja nemes egyszerűséggel az arca elé hullott, eltakarva előlem a tekinetét.
Amint észrevette a jelenlétemet, rám villantotta szemeit, melyek jeges kegyetlenséggel voltak telve. Egyetlen mozdulattal hátrarántotta a vállait, és kihúzta magát. Hatalmas alakját ekkor sötétség lengte körbe, baljós jövőt ígérve.
Hátráltam egy lépést, amikor megfeszült az állkapcsa és ökölbe szorította kezeit. Mintha csak utolsó erejével tartaná vissza magát, olyan élesen szívta be a levegőt, és küldött el fojtott hangon. Rekedt baritonja egyszerre volt könyörgő és parancsoló, így csak némán kihátráltam, és magára hagytam. Mintha visszafogta volna magát.

Ma reggel ez csak rosszabbodott.
Aaron egész este tombolt, így sem ő, sem én nem aludtunk egy szemhunyásnyit sem. Aggódtam, holott tudtam, ez egyikünknek sem tesz jót. Nem utolsó sorban, a hasamban növekvő gyermeknek sem.

Ez lett végül a döntőfontosságú tényező, ami arra késztetett, hogy ma reggel véget vessek ennek az egész zűrnek. Feltéve persze, ha valaha megszűnik a rosszullétem és itt hagyhatom a WC-t.

▪▪

Pontosan délután három órakor csapom ki Aaron ajtaját.
Kimerülten a földön térdel, és maga elé meredhetett, mielőtt rám kapta volna a tekintetét.
Megtörten néz a szemeimbe, reményvesztetten és kétségbeesetten, mint egy magányos kiskutya. Megszakad a szívem, ahogy összekapcsolódnak az íriszeink, én pedig gondolkodás nélkül odarohanok hozzá.
Ész nélkül, egyszerűen csak a földre rogyok, és magamhoz húzom, nem törődve a körülöttünk uralkodó rendetlenséggel és piszokkal.