A NÉMA [VKOOK]

ONE

– Mi van némaság? Szeretnéd, ha megint elvernélek? - lök a mosdó falának drága osztálytársam, ajkain pedig egy hatalmas vigyor terül el, ahogy nyekkenek egyet. Nem szeretnek. Egyáltalán nem. Sőt, egyenesen utálnak. Hogy miért? Arról fogalmam sincs. Hisz nem tettem ellenük semmit. Az, hogy valaki néma nem jogosítja fel az embereket arra, hogy bántsák a másikat, ugye? Lehet, hogy normál esetben így van, de engem sajnos pont ezért bántanak.

– Yoongi, mit vársz? Úgy se fog megszólalni - mondja Namjoon egy nagyobb sóhaj után. Ő sose bántott, csak végig nézi és ennyi. Van, hogy egy-két alkalommal beszól, de az már nem zavar. Miért zavarna? Mindenki ezt teszi a környezetemben.
– Azt majd mindjárt meglátjuk - mosolyodik el gonoszan és elkezdi kicsatolni övét, én meg csak nagy szemekkel figyelem az előttem álló fiú cselekedetét. Ugye most nem? Ugye nem? Eddig sose csináltak ilyet! Csak megütöttek, de sose kellet velük.... Olyat csinálnom...
– Mi a jó istent csináltok vele már megint!? - ront be Jimin mérgesen, kicsapva a helyiség ajtaját, majd félre lökve bántalmazómat védelmezően elém áll.
Sose értettem őt. Mindig megvéd, pedig nincs különösebb oka rá. Túl kedves és védelmező. Kár hogy ez a bátyjáról nem mondható el.
– Jimin, minek véded ezt a kis nyomorultat? Ha nem én, akkor majd más az utcán megteszi vele ugyan ezt, vagy rosszabbat.
– Az már rég nem a te dolgod, hogy miért védem. Inkább takarodjatok! - emeli fel fenyegetően hangját, mire bántalmazóim egy kevés morgolódás után végre kimennek. Lehet, hogy Jimin nem valami erős és alacsony is, de mivel a bátyja a suli "legjobb" és "legmenőbb" palija, így senki nem mer kikezdeni vele.
– Jól vagy Tae? - fordul felém nagy boci szemekkel. Én csak egy aprót bólintva felkapom táskámat, majd kikerülve őt indulok utamra.

Aranyos meg minden, de a bátyjától még mindig tartok, s szerintem nem én vagyok az egyetlen. Gondolom nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, hogy Jungkook se bír engem. Egyedül anyukám az, aki teljes mértékben elfogad és ennek ellenére is szeret.

De nincs mit tenni. Ez az én életem és én elfogadom.

Hisz az élet ellen mit is tehetne egy tizenhét éves kölyök?

Pontosan... Semmit. Főleg ha ez a kölyök nem más, mint a mindig tehetetlen Kim Taehyung. Örülhetek annak, hogy legalább egy ilyen csodálatos anyukát kaphattam Kim Eunha személyében. Az én gyönyörű anyukám.

De sosem fogom elfelejteni apukámat sem. Azt az embert, aki mindig bízott abban, hogy egyszer még hallhatja a hangom. De sajnos neki is csalódást kellett okozzak. Lassan három éve, hogy teljesen magamra hagyott, s az idő múlásával a bűntudatom is egyre csak nő. Tudom, hogy mennyire oda volt értünk. Imádott engem és anyát is. Ha valakikre azt lehetett volna mondani, hogy szerelmesek, na ők tényleg azok voltak. A reggeli viccelődéseik, a szerelmes pillantásaik és az apró ajándékok tették a kapcsolatukat olyan csodássá.

Csak hét éves voltam, mikor néma lettem, s ennek okát egyedül csak én, nameg apukám tudja, de ő magával vitte a sírba.

– Tae várj meg! - szalad utánam Jimin. Nem tűnik fel neki, hogy csak le akarom rázni, túl szende lélek. Nem is értem, hogy lehet a bátyja pont Jungkook. Ég és föld a különbség kettőjük között.
– Eszel velem? - kérdezi mosolyogva, mire megrázom fejem. Jungkookkal szokott enni és én inkább nem kísértem a sorsomat.
– Öcsi? Mit csinálsz már megint a kis némánkkal? - lép mellé Jungkook. Csodás, csak emlegetni kellett.

Picit össze húzva magam, lépek el Jimintől egy kicsit távolabb és leszegem tekintetemet. Csak hagyj eltűnni... Kérlek...
– Megkértem, hogy egyen velem, de nem akar.
– Ne is akarjon! Nem értem, miért akarsz barátkozni vele. Ő a legnagyobb nyomorék a suliban és ezt te is jól tudod - mondja Jungkook egy apró fintorral arcán. Ő mindig megmutatja, hogy mennyire nem bír engem.
– Nekem szimpatikus. Akkor jössz? - kérdezi ismét reménykedve, mire megrázom fejem és elő véve telefonom kezdek hevesen pötyögni, majd egy aprót sóhajtva kezébe adom.

"Nem kísértem a sorsom... Inkább nem... Bocsi Jimin :c"

– De Tae~ - nyújtja el nevemet hisztisen, mire bátyja azonnal közbe szól.
– A nem, az nem. Viszlát némaság! - vigyorog Jungkook elégedetten, majd átkarolva öccse vállát kezdi el húzni az ebédlő felé.

Végre én is nyugodtan ehetek... A többi diákkal ellentétben én a büfé felé indulok, mint minden nap.

– Ohh! Szia Taehyungie! - köszön mosolyogva Miso néni, ahogy az említett helyhez érek. – Ugyan az lesz, mint eddig? - kérdi, mire csak egy aprót bólintok. Mindig itt vagyok ebéd időben és hallgatom a mesélését. Nem megyek az ebédlőbe. Ott csak olyanok vannak, akik nem kedvelnek és ki vagyok én, hogy esetlegesen elvegyem az étvágyukat?
– Tessék. A vized és a szendvics - adja át egy nagy mosollyal, majd leülök az ott lévő székre. – Taehyungie, többet kéne enned. Annyira sovány vagy drágám - biggyeszti le ajkait szomorkásan, mire egy aprót sóhajtva vállat rántok. Mindig is sovány voltam és ezt ő is pontosan tudja. Kinek tetszene egy dagadt disznó? Ha már izmos nem vagyok, legalább vékony legyek.
– Még mindig senki nem kacsingat feléd? - kérdezi, a szokásos reménykedő arcával azonban, sajnos vagy nem sajnos, mindig el kell szomorítanom, mivel senki nem érdeklődik irántam. Egyedül Jimin koslat folyamatosan nyomomban, de ő csak barátkozni akar. Vagyis nagyon remélem, hogy azt akar.

Megrázva fejemet kezdek írni az előttem lévő papírra. Mindig hagy itt egy kis cetlit, ha esetleg "mondani" akarnék valamit.

"Ugyan Miso néni. Ki érdeklődne egy néma után?"

– Taehyung, attól, hogy néma vagy, te is ugyan olyan ember maradsz. Biztos lesz egy fiú, akinek idővel megtetszel.
– Fiú? - hallom meg Jimin meglepett hangját mögülem, mire rá kapom a tekintetem. Persze... nem elég, hogy ő hallotta, de még Jungkook is. – Tae, te meleg vagy? - kérdez ismét, mire csak leszegem a tekintetem. Most már nem csak a némaságom miatt fognak piszkálni.
Felvéve táskámat intek egy aprót Miso néninek, majd gyorsan elhagyom az iskola épületét. Már meg se lepődnek a tanárok, hogy nem vagyok ott órán. Felelni amúgy se tudok semmiből, tanulni pedig tanulok, így nincs gondjuk velem.

Haza érve azonnal a konyhába megyek, ahol szokás szerint anya tevékenykedik. Bár ilyenkor még nem szokott itthon lenni.
– Tae? Hát te hogy hogy itthon vagy? Csak nem megint ellógod? - kérdezi kuncogva és kezeit törölgetve elém siet. Imádom anya stílusát. Laza, de ha kell szigorú. De az is igaz, hogy nincs baj velem, így nem kell annak lennie. A zsebembe nyúlok telefonomért, hogy írhassak neki, de az nincs a megszokott helyén. Úgy tűnik annyira siettem, hogy Miso néninél hagytam.
– Elhagytad a telefonod? - kérdi kíváncsian, mire csak bólintok egyet. – Te fiú! Egyszer a fejedet hagyod el! - nyom egy nagy cuppanós puszit az arcomra. – Pici fiam. Sose fogom megtudni miért vagy néma, igaz?

Kissé elhúzva számat figyelem egy ideig arcát, majd sóhajtva megrázom fejem. Ő se tudja és soha nem is fogja megtudni. Nem akarom, hogy szomorú legyen és azt érezze, hogy nem védett meg. Sajnálom anya... Tényleg. De ezt a titkot sose fogod megtudni, ha rajtam múlik...

Tae-mi<3