Egy történet két elveszett lélekről.
Egy kétségbeesett lányról.
És egy meggyötört szívű fiúról.
Azt mondják minden út Rómába vezet ,nos
náluk ez nem így volt .
Az ő útjuk Positanóba vezetett .
Egy elég rövid út volt,mégis élményekkel teli ,
és csod...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Positano. Szavakkal szerintem leírni sem tudnám mennyire de mennyire imádom ezt a kis várost. Utoljára azt hiszem 13 éves koromban járhattam itt,mikor még apa nem volt annyira elfoglalt ember,mint most. Minden nyáron ellátogattunk ide,és én minden egyes nyáron ugyan olyan boldogan,és izgatottan vártam . Sosem fogom elfelejteni ,a tenger azúrkék színét ,az aprócska kis falvakat ,melyeket a kiúgró sziklák szegélyeznek,a citromligetek üdítő illatát ,a meredek,keskeny utcákat melyek ide-oda cikk-cakkoznak . A tenger sós illatát,és a limoncello pezsdítő ízét. Ezekre a dolgokra mindig boldogan emlékszem vissza,hiszen a gyerekkorom jelentős részét itt töltöttem,és ilyenkor egy kicsit olyan,mintha újra gyerek lennék. Miután anya és apa úgy döntöttek ,hogy életük további részét külön folytatják ,azt hittem ,hogy a kisvárost ,melyet' annyira nagyon szeretek ,soha többé nem láthatom . Ugyan ott volt még a lehetōség ,hogy anyával ketten elutazhatunk a városkába ,de tudtam ,hogy az nem lenne olyan ,mint mikor egy boldog ,nagy családkénk voltunk ott.
Egészen addig úgy gondoltam ,hogy nem utazok Positanoba ,mikor egyik délután jött a hívás ,hogy a nagypapa nagyon beteg lett . Minden szívfájdalom ellenére , vonatra ,szálltam ,és elutaztam a nagyiékhoz Positanóba .
És itt vagyok most. A nagyiék háza előtt állva számtalan emlék rohamozott meg. Azok a forró délutánok,melyeket kint a kertben töltöttünk el társasozva,vagy azok a boldog délelőttök,amiken kint a parton futkároztunk össze -vissza apával.Szép volt,de rég volt. Ez sajnos már csak a múlt,és soha többé nem is lesznek ilyen emlékeinek,hiszen én megnőttem ,ő pedig egyszerűen megváltozott.
Miután bekopogtam a levendula színű ajtón,egyből ki is nyílt ,és megláttam rég nem láttot nagyanyámat.
Még mindig ugyan olyan gyönyörű volt,mint régen. Őszes barna haja egy rendezetlen kontyba volt fogva feje tetején . Testét egy sárga virágos ruha fedte,és kezében egy fakanál volt
- Mio dio! Quanto tempo fa ti ho visto ! - Arcán széles mosoly terült el,és egy szoros ölelésbe vont .
-Jajj nagyi ,te is hiányoztál nekem ! -Viszonoztam ölelését,majd miután elengedett bementünk a házba .
Minden olyan,mint régen . Állapítottam meg magamban.
A házban még mindig citrom és levendula illat keveréke terjengett,amit kiskoromban is imádtam.
-Miele! Édesanyád hol van ? -Harsogta nagyi .
-Sajnos csak jövō héten tud jönni ,mert valamit el kell intéznie még .-Magyaráztam,miközben leültem a homok színű pihe-puha kanapéra .
-Hát persze ! Anyádnak mindig fontosabb minden ,mint a családja .-Mosolyodott el szomorúan ,majd leült a velem szemben lévō fotelba.
-Hogy van a nagypapa ?-Hagytam figyelmen kívül az elōbbi mondatát .
-Egy kicsit jobban ,de tudod milyen ! Sosem szeretett pihenni ! Most is elment Alessandróhoz a birtokára .
-Nonna! Nem bánnád ,ha egy kicsit elmennék sétálni ? Olyan régen nem jártam itt .
-Menj csak nyugodtan Cara ! De vacsorára gyere haza ,a kedvencedet csináltam ,Pestós Gnocchit!
-Mindenképpen ! -Szóltam vissza ,mielōtt kiléptem volna az ajtón .
Mikor jöttem nem volt időm nagyon megnézni a várost ,de most , hogy jobban körül tudtam nézni , teljesen elvarázsolt.
A szűkös utcák,a göröngyös utak mind elbűvölővé teszik ezt a piciny várost .
Elmélkedésemből az ébresztett ki,hogy valami vadbarom olyan erővel nekem jött,hogy a földön végeztem.
- Per l'amor di Dio! Non è vero che non puoi prestare attenzione! -Amikor felnéztem,egy csokoládé színű szempárba ütköztem.
A fiú,vagy inkább férfi arcát pár napos borosta fedte,barna haja rendezetlenül állt feje tetején.
-Hogy én nem tudok figyelni? Te jöttél nekem te idióta !-Oktattam ki. Még hogy én nem tudok figyelni . Vicces .
-Nyugi baba ,nem kell egyből lehaparni a fejemet .-Nevetett fel a barna hajú srác ,majd a kezét nyújtotta ,ugyanis még mindig a földön ültem .
-Te csak ne babázz engem ! - Szóltam rá idegesen .
-Miért mi lesz ,baba ? -Sutoggta a fülembe,majd kikerült és elment .
Megáll az eszem ,komolyan mondom! Nekem jön,aztán leordítja a fejemet, le babáz és itt hagy .
Ekkora seggfejet még életemben nem láttam .
Ahelyett,hogy megkerestem volna papit ,inkább haza mentem,ugyanis ezek után nem volt kedvem semmihez.
És csak remélni tudtam,hogy az itt eltöltött napjaimon már nem fogok találkozni,ezzel az arrogáns emberrel.
Azt viszont nem sejtettem,hogy még közel sem ért véget az ismerettségem ,Xavier Rossival .
|Tudom ,elég rövid ,meg nem is lett a legjobb,de azért remélem elnyeri majd a tetszéseteket .:\
