Egy történet két elveszett lélekről.
Egy kétségbeesett lányról.
És egy meggyötört szívű fiúról.
Azt mondják minden út Rómába vezet ,nos
náluk ez nem így volt .
Az ő útjuk Positanóba vezetett .
Egy elég rövid út volt,mégis élményekkel teli ,
és csod...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tegnap óta azon gondolkozom,hogy elmenjek-e abba a buliba ,amiről Federico mesélt. Ugyan neki azt mondtam ,hogy megyek,de most valahogy nem érzem magam bulizós kedvemben.Nem ismerek szinte senkit,és elég fura lenne idegenekkel bulizni. Biztos csak ülnék egyhelyben ,míg a többiek nevetgélnek meg táncolnak.
Éppen a kertben ültem,mikor úgy döntöttem,hogy ideje bemenni a házba. A könyvemet leraktam a kis fehér kovácsoltvas asztalra, majd felkeltem a napozóágyból és elindultam a ház felé.
A nappaliban a nagyi ült ,és valami olasz főző műsort nézett. Nagyon bele merült az 50-es éveiben járó férfi tanulmányozásába,mert azt sem vette észre,hogy bejöttem a házba .Én is kezdtem már érdekesnek találni ,ahogy a csávó össze -vissza kalimpál ,és közben különféle textúrájú zöldborsó krémeket csinál.
Eme csodás műsor nézéséből egy hangos dudaszó zökkentett ki. Először azt hittem,hogy a szomszédba jöttek ,ahova állandóan járkálnak,de miután ötödjére dudáltak,úgy döntöttem ,hogy megnézem ki az az idióta,aki este 7 órakor megállás nélkül nyomja a dudát.
Az ajtón kilépve ,egy piros autót pillantottam meg,amiben Federico Rossi ült ,és a dudára fekve nevetgélt. Mellette egy göndör barna hajú srac ült,aki szintén nagyokat nevetgélt.
-Ciao bellezza mia! Azt hittem már soha nem tolod ki a házból azt a csinos feneked!- Húzta félmosolyra ajkait,miközben tetőtől-talpig végig mért.
-Honnan tudtad,hogy hol lakom? -Kérdeztem tőle ,miközben közelebb mentem az autóhoz.
-Az legyen az én titkom .-Kacsintott rám. -Meg kell hogy mondjam,nagyon szexi rajtad ez a kis ruha,de én úgy emlékszem,hogy azt mondtam neked,hogy fehéret vegyél fel! -Kiabált ki az autóból. Szerintem ha az egész utca nem hallotta ,akkor senki.
-Uhmm figyelj,szerintem nem megyek most.Nem vagyok túlzottan bulizós hangulatomban.-Mosolyogtam rá zavartan,és csak remélni tudtam,hogy nem látta mennyire zavarba hozott az előbbi kijelentésével.
-Ohh ragazza ,hogy neked mennyit kell könyörögni.-Motyogta magába,majd kiszállt a kocsiból és oda jött hozzám . Valószínűleg azt hitte,hogy nem hallottam ,hogy mit motyog,de nem így volt.
-Csak hogy tisztázzuk,addig nem fogunk elmenni Costával,ameddig fel nem veszel egy fehér ruhát,és be nem ülsz a kocsiba.-Mutatott az autó felé,amiben az a bizonyos Costa nevű fiú ült,s közben mosolyogva integetett.
-Hát jó.-Vontam meg a vállam,majd elindultam az ajtó felé,ugyanis meggyőződésem volt,hogy 1 perc után megfogják unni a várakozást.
Azonban az autóban ülő kedves Costa megint elkezdte nyomni a dudát,és az utcában lévő összes kutya egyszerre kezdett el ugatni.
-Jólvan már! Megyek öltözni,csak fejezzétek be! -Kiáltottam nekik oda,mire abba hagyta a dudálást,és diadalittasan elmosolyodott.
Szemforgatva indultam be a nappaliba szólni a nagyinak,hogy mégis csak elmegyek abba a buliba,amitől meséltem neki. Mondta,hogy legkésőbb éjfélre legyek itthon,és jó szórakozást kívánt.
A lehető leggyorsabban felszaladtam az emeletre,és egyből neki is láttam valami ruhát keresni. Nemsokára találtam is egy ujjatlan,combközépig érő lenge fehér ruhát,amit még anyától kaptam születésnapomra. Kifejezetten imádtam ezt a ruhát,hiszen nem volt mély dekoltázsa,épp csak annyit engedett láttatni,amennyit kellett.
Miután felvettem ,felkentem a számra egy bordó rúzst,és ki szempillaspiráloztam magam,végül a hajamat pedig kiengedve hagytam. Felkaptam egy táskát,és már indultam is .
Lent elköszöntem a nagyitól,és már kint is voltam az ajtón.
Mikor Federico meglátott elismerően füttyentett egyet,s kinyitotta nekem az ajtót.
Az út nagyon rövid volt,ugyanis valami eldugott utcákban mentünk,és 10 perc alatt lent voltunk a parton. Már messziről lehetett hallani,ahogy az emberek olasz zenéket kántálnak,és nevetgélnek. Azt hittem ,hogy csak pár ember lesz itt,de nagyot tévedtem,ugyanis ahová csak néztem,embereket láttam. Mindenki önfeledten táncolt,vagy éppen a barátaival beszélgetett.
A homokba fáklyák voltak szúrva,amik már nagy lánggal égtek. A homokba állított fa rudakon pedig lámpások voltak felfüggesztve ,amik elképesztő hangulatott keltettek. Na és arról inkább nem is beszélek ,hogy mennyire de mennyire gyönyörű volt,ahogy a tenger felett a Nap éppen ment le .
Miután kiszálltunk az autóból Federico és Costa elindult egy baráti társaság felé ,akik nevetve beszélgettek. Én is elindultam utánuk ,viszont mikor oda értem ,a tekintetem megakadt azon a bizonyos csokoládé színű szempáron.
|Hosszú szenvedések árán végre megírtam ezt a részt is. Remélem tetszeni fog nektek!❤|
