Mardekár cserediáka

Jelenből hirtelen a múltba

Albus ásítozva kísért a kastély oldalán álló üvegházakhoz. Egy 4-es számot viselő épület előtt már kis csoportokban álltak a diákok. Albus mosolyogva integetett egy Griffendéles diáknak, egy vörös hajú lány volt.
- Ő Rose. - mondta Albus, mikor rákérdeztem kiknek integetett.
- A barátnőd? - néztem megint a lányra. Csinos volt, ahogy vörös tincseit fújta a reggeli szél.
- Rose? Dehogy! - nevetette el magát Albus. - Ő az unokatestvérem. Anyám, meg az ő apja testvérek. - magyarázta Albus.
(Rose nem Hermione gyereke, hanem Ron és egy másik boszorkányé!!!)
Ekkor megérkezett a tanárunk, egy sötét barna hajú vigyorgó férfi, Mr Longbottom.
- Jó reggelt! Üdvözlöm az új diákokat! - ekkor jutott eszembe, hogy Oscar és Kira is itt vannak a griffendélesek között.
Oscar egy sovány, hegyes orrú fiú, nagyon rossz viccei vannak és ő volt mindig az első, akit Svájcba elővettek, ha valami csínytevés történt az iskolában. Most is egy csintalan tekintetű vörös hajú lánnyal beszélgetett, fogadni mertem volna, hogy új partnert szerzett a rosszaságban.
Kira egy csapat lány körében állt, néha rám tévedt a tekintete, de azonnal el is kapta a fejét, mikor találkozott a tekintetünk. A vonaton történtekről azóta sem beszéltünk, ő nem kezdeményezett és én sem tudtam, hogyan kellene egy ilyen beszélgetést megkezdeni. Szép lány volt, de lélekben két külön világ voltunk ő meg én.
- Gyere már Scorpius! - ragadta meg a vállam Albus és betolt az üvegházba. - Úgy elbambultál, azt hittem már valami megszállt. - nevetett a barátom, miközben elfoglaltuk helyünket a leghátsó asztalnál.
Az óra unalmasan indult, egy olyan gyógyhatású növényt ismertetett az osztállyal a professzor, amit mi már Svájcban tanultunk. Így az összes feltett kérdésre tudtam válaszolni.
- Te valami zseni vagy? - nézett rám álmélkodva Albus.
- Dehogy, tavaly vettük a régi sulimban. - motyogtam.
- Egy zseni a lakótársam! - csapta össze boldogan a tenyerét Albus, a fejemet csóválva hagytam hadd örüljön.
Dupla órát egy tíz perces szünet szakította meg.
Albus két almát halászott ki a táskájából, az egyiket felém nyújtotta.
- Kösz. - vettem el és egy nagyot haraptam.
- Elég unalmas óra jön, mugliismeret. - forgatta a szemét az órarendre nézve Albus.
- Nem bírod őket?
- Kiket? - nézett rám értetlenül.
- A muglikat, tudod, varázstalan emberek. - vontam vállat.
- Dehogynem. Apám legjobb barátja egy mugli származású boszorkány volt. Mindig azt mondja, hogy nála okosabb diák sosem járt a Roxfortba. - magyarázta Albus mosolyogva.
- Hogy hogy volt? Már nem barátok?
- A háború végén eltűnt, mindenki szerint meghalt. Apám mégis azt mondogatja, hogy hazatért, lehet ő így értelmezi a halált, nem tudom. - dobta bele a kukába az alma csutkát Albus. Felkászálodtam a padról és elindultam a barátom után órára.
Mugliismereten a leghátsó padban ültünk le. Én csak anyám meséiből tudtam valamit a varázstalan világról. Sosem mondta el honnan tud ennyi mindent, ő és apa nem beszéltek a múltjukról. Egyszer találkoztam a nagymamámmal is.

Visszaemlékezés, 2 évvel ezelőtt, Bábel:
Egy hete sem értem haza az iskolából, vasárnap volt, így egy szolgáló sem volt aznap a házunkban. Én a zongoránál ültem és anyám kedvenc darabját játszottam. Mikor befejeztem és felnéztem, akkor láttam meg, hogy apám mellett egy tejfehér hajú nő áll, rám mosolygott.
- Scorpius, örvendek a találkozásnak. Narcissa vagyok, a nagymamád. - mondta és közelebb lépett.
Én a megdöbbenéstől szólni sem tudtam, anyámra néztem, aki egy aprót bólintott.
- Örvendek. - motyogtam, esetlenül felálltam a zongora mellől.
Ekkor mesélte el apám, hogy hogyan találkoztak anyámmal és hogyan jutottak el Bábelbe. A nagymamám csak hallgatta őt, néha megtörölte a szemét, elrejtve kibuggyanó könnyeit. A történet nagyon rövid volt és lényegretörő, és fele érthetetlen számomra.
Narcissa velünk maradt egész nyáron, mikor eljött a búcsú pillanata ki kísértük a szüleimmel az állomásra.
- Remélem még találkozunk, Scorpius. - ölelt át a nagymamám.
Anyával váltott még néhány szót, apa annyira szomorú volt, hogy csak bólogatni tudott.
Azóta se találkoztam Narcissaval.

Jelen:

Eszembe ötlött még induláskor, hogy küldök neki egy baglyot és karácsonykor meglátogatom, de féltem, hogy levelet ír a szüleimnek és hamarabb véget ér ez a kaland, mint ahogy terveztem.
- A háziállatom egy troll.
- Mi van? - kérdeztem vissza zavarodottan, mikor eljutottak hozzám Albus szavai.
- Téged megszálltak vagy mi a bagolyért nem figyelsz rám? - nézett rám szemrehányóan.
- Elbóbiskoltam, unalmas ez az óra. - tettem ásítást.
- Az már biztos, épp ezért kellene valami taktikát összedobjunk, hogy hogyan jussunk be idén a kviddics csapatba. - bólogatott komolyan Albus. Közben a mugliismeret tanárunk egy kenyérpirítót rajzolt a táblára és majdnem elájult úgy örült neki.
- Tavaly benne voltál, nem?
- De igen. De idén új lappal indulunk. Muszáj lesz megverjük a Griffendélt idén, hanem anyám gurkókat szabadít rám. - fogta a fejét szörnyülködve a szobatársam.
- Ő profi kviddicsjátékos, ugye? - kérdeztem tőle. Hallottam az anyáról, Ginny Potter-ről, sok lányszobában láttam már a poszterét.
- Ja és tavaly a Griffendél nyert, és így otthon James. Tudott te milyen pontosan tud célozni anyám, ha gurkot kell terelni? - az emlék felidézésére még jobban elszörnyülködött Albus.
- Megcsináljuk idén, ne aggódj. - és ezzel le is zártuk a beszélgetést.
Az ebéd alatt még több diák ment el mellettem megbámulva engem, a többségük csinos lány volt.
- A mágnesedet néha kölcsön adhatnád. - vágott vállon Albus.
- Ha friss hús lennél rád is röpülnének. - nevettem ki.
- Én nem vagyok nagy csajozó, azt meghagyom a bátyámnak. - hagyta annyiban inkább.
Jóslástanra felkellett másszunk a leghuzatosabb toronyba, ami a kastélyban található, Albus szerint.
- Ez a vén Trelawney tavály kitalálta, hogy vegyék ki az ablakokat innentől, mert szabad folyást kell adni az energiáknak. Folyna le már a tornyából a nyugdíjba. - mérgelődött egész úton Albus.
- Miért nem Firenzéhez írtál fel minket? A fele osztály hozza jár, azt mondják sokkal érdekesebbek az órái.
- Oda csak lányok járnak, azt hiszik poni simogató. - prüszkölte Albus még mindig haragosan.
Mire felértünk az ezüstlétrához tényleg jól átfáztunk. Eltűnődtem, hogy hogy tud lejönni rajta az az öreg tanárnő egyáltalán.
- Sose jön le. - válaszolta meg a fel nem tett kérdésem Albus.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Valami új jóslatot vár, de már az anyám utolsó iskolás évében is azt várta. - vont vállat a fiú.
Mikor az óra kezdetét jelző csengő megszólalt felmásztunk a kerek helyiségbe. Valóban a többségünk fiú volt, csak két lány ült szorosan az első sorban.
- Trelawney fanatikusok, kerüld őket, mert hanem megjósolják a közeli szörnyű halálodat. - taszigált be egy hátsó asztalhoz Albus.
Az óra maga volt az unalom és a kabaré egyben. A már jó korban járó tanárnő halálosnál is rosszabb baleseteket és gyilkosságokat jósolt.
- Kedves gyermekem, ó te szegény szerencsétlen. - nézett könnyes szemmel Albusra.
- Igen? - kérdezte már-már undorodva az.
- Töltsd a szeretteiddel a maradék idődet, már nincs sok. - ment el szipogva tőlünk a boszorkány.
- Én megyek hazaküldőért, hallottad, haldoklom. - nevetett fel Albus, mikor lemásztunk a létrán.