Az angyal, ki vétkezett

4. Rész

Végre Jeongguk nézőpontját is megtudhatjuk 😉

Jeongguk szemszöge:

Már régóta ismerem Jimin-t, de erről természetesen nem kell tudnia. Mivel én voltam Isten első szülött fia, ezért mindenkit ismerek a Mennyben, akárcsak a Pokolban, én vagyok az a bukott angyal, akire Seokjin, a bátyám mindig is számíthatott. Ő az Ördög, ő is egykor egy angyal volt, de úgy mint én, ugyanazon oknál fogva, neki is elege lett annak a fasznak a dirigálásaiból, ezért létrehozott egy olyan helyet, ami mindkettőnknek kedvező volt, és hogy miért ő lett az Ördög és miért nem én? Ez egyszerű, bár én vagyok az idősebb, de nem sokkal, Jin volt a második szülött, mégis ő hamarabb ráébredt arra, hogy mi csak a csicskái vagyunk az Ő mokúskerekében. Jin volt azaz angyal, aki miatt most az itt lévő összes démon parádézhat, kénye-kedve szerint.

Én mindenben támogatom a bátyám, ezért sem bántam meg, hogy nem én ülök a trónon, hanem ő. Jin, ő teljesen más, mint az itt élők, bár mindannyiunknak vannak érzései, de ő mégis, neki sikerült, benne megmaradt az a jóság, ami más bukott angyalokban már nem tapasztalható. Hogy én hova tartozom? Fogalmam sincs. Persze azzal tisztában vagyok, hogy vannak érzéseim, de nem tudom, mégis hova tudnám őket sorolni? Jin volt számomra az a báty, aki rávezetett a helyes útra.

Isten nem az, akinek mondja magát, ő még a démonoknál is sokkalta rosszabb. Sajnos azok a szerencsétlenek nem tudtak semmiről se, hogy mi folyik körülöttük. Isten az igazi Gonosz, nem véletlen, hogy Jin miért akarja lerombolni az Úr hőn szeretett hazáját.
Ha valaki azt gondolja, a Pokol a legborzalmasabb hely, hát tévedett!

Miután földet értünk a Pokolban, nem engedve el Jimin törékeny kis testét, léptünk be az otthonomba, pontosabban a nappalimba. Leültem vörös bársony kanapémre, majd Jimin-t az ölembe húzva vettem észre rajta, hogy szinte már zokog. Borzalmas volt így látni őt, én nem akartam megríkatni, egyszerűen csak meg szeretném mutatni neki a gyönyört. Arcocskájára vörös színű cseppekben hullottak könnyei, vért sírt.

- Shh... Angyalom ne sírj. - Próbáltam lenyugtatni, lenyalva rászáradt vérét orcácskájáról.

De várjunk, miért is érdekel ez engem ennyire? Én nem vagyok olyan, mint Jin. Hiszen én egy érzéketlen démon vagyok, akit csak az élvezeteknek él. De nem, sajnos rá kell ébredtem a bukott angyalok mások, mint akik szimplán démonok, akármennyire is próbáltam tagadni, én más vagyok mint ők. Jimin volt az egyetlen angyal, akit a háttérből figyeltem, születése óta. Azóta szeretem őt, és ezt úgy próbáltam elnyomni magamban, hogy ártatlan emberek lelkét csábítottam el, de valójában nekik is csak segíteni akartam, úgy mint Jimin-nél.

Én sosem voltam rossz, meg volt bennem a segítés utáni vágy, vágytam arra, hogy másoknak bebizonyítsam, a Pokol nem az a hely, ahogy gondolják.

Láttam Jimin arcán, hogy nagyon nyugtalan, éreztem, amit ő érzett.

Jimin szemszöge:

Amikor Jeongguk lecipelt engem arra a helyre, ahol még sosem jártam, a félelem még jobban átvedte az irányítást a testem felett. Ez a hely.. Mégcsak közelről sem láttam, Namjoon már járt itt és mesélt is róla, mondta, hogy soha ne tegyem be a lábamat ide. Hát, mégis megtörtént, de persze nem önszántamból. Éreztem, ahogy a forró levegő fojtogat, féltem, hogy ha csak egy pillanatra is megérzem a talajt a talpam alatt, az úgy megég, hogy soha többé nem leszek képes talpra állni. Halálfélelmtől ittasan, szorosan Jeongguk-ba kapaszkodtam, hogy még véletlenül se ejtsen le, amíg meg nem érkeztünk palotájába. Teljes sötétség és amerre csak néztem, mindenhol a vörös és a fekete szín dominált.

Az a közelség, amit éreztem, mikor Jeongguk az ölébe ültetett, még inkább arra késztetett, hogy sírjak. Éreztem, ahogy könnycseppjeim vér formájában távoznak szervezetemből. Pokolian fájt.