Az angyal, ki vétkezett

2. Rész

Jimin szemszöge:

Fáradtan dőlök le szobámban lévő ágyamra, egyszerűen nem tudom felfogni épp ésszel, miért engem akar az öreg Úr a Földre küldeni, hiszen én csak egy átlagos angyal vagyok, vannak nálam sokkal merészebbek és erősebbek is. Bár tény szeretek az embereken segíteni és csak nézni őket, csodálni, valamilyen szinten féltékeny is vagyok rájuk, amiért nekik több mindent szabad, mint nekünk, nekik megengedett, hogy szeressenek és szeretve legyenek, de mégis úgy érzem nem én vagyok a legalkalmasabb e feladat megbízására.

A többi angyal szinte szikrákat szóró szemükkel engem kémleltek, mikor  az Úr házából kiléptem. Nem örültek neki, hogy én vagyok a kiválasztott, mindenki úgy gondolta, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csapatban, és hogy őszinte legyek, ezt kezdem én magam is elhinni. Épp talán ezért adta a sors nekem ezt az ajándékot, lehetséges, nem is így kellene hozzá állnom a dologhoz, hiszen képes vagyok rá, megtudom tenni, erős vagyok, akárcsak a többi itt élő angyal.

Mi angyalok mások vagyunk, mint azok, akik egykor emberek voltak és ide kerültek, akik bűntől mentesek voltak. Nekünk csak is egy feladatunk van, szolgáljuk Istent, semmi más, és senkit nem érdekel mi van vagy épp mi történik társaink lelkében, sőt, nincs is lelkünk. Minden halandó azt hiszi rólunk, hogy mennyire fantasztikus a mi életünk, de hadd mondjak valamit, ez csak álca. Egy álca, amit Isten kreált, hogy az emberek szemében mi legyünk maga a tökéletesség, de én nem hibáztatom érte, ide születtem, angyalként, és mivel nincsenek érzéseim, foggal körömmel küzdök a társaimért, Istenért, és persze a legfontosabb, a halandókért, hogy ez a hely fennmaradjon az idők végezetéig. Nem vágyom másra, minthogy az emberek békére leljenek haláluk után is. Valami viszont sose hagyott nyugodni, mintha éreznék valamit, hiszen ez a kedvesség, ami árad belőlem a halandók felé, nem lehet a véletlen műve. Sokszor éreztem, hogy különc vagyok a többiekhez képest, de nem tudom miért. Miért harcolok ennyire értük, miért érdekel bárkinek a véleménye is, miért vagyok szomorú amikor azt hallom épp, hogy mennyire szánalmasnak és gyengének titulálnak? Talán... Nem biztos nem, nekem csak is egy küldetésem van, vissza kell hoznom Jeon Jeongguk-ot, hogy Isten végezzen vele most és mindörökké, és akkor nem lesz több kín és szenvedés, bár mi békét akartunk kötni, de a Pokol hallani sem akart róla, nem volt más választásunk, Isten ezt a parancsot adta nekünk, ahogy ők elakarják pusztítani a Menyországot, így nekünk is ezt kell tennünk velük. Fájó szívvel, de ez van.

Le kellett pihennem egy kicsit mielőtt szárnyaim kitárásával elhagyom a Mennyet, hogy leszálljak a Földre és megkeressem, életünk megkeserítőjét.

Itt akár éjszaka van, akár nappal, mindig világos van, el sem tudnám képzelni ezt a helyet másképp, a fehér szín dominál. Éppen ezért itt gyakorlatilag nem lehet tudni mikor van este vagy reggel.

Már épp készültem volna elhagyni otthonom, mikor, Namjoon, a bátyám tör rám aggodalommal a szemében.

- Hallottam, hogy Isten téged választott Jimin, biztos készen állsz rá? Ha akarod én szívesen megteszem helyetted, csak szólj nyugodtan. - Láttam Namjoon kétségbe esett arckifejezését, nem mondom, én is rettegtem, nem is kicsit, de muszáj mindenkinek bebizonyítanom, hogy már nem vagyok az kis Jimin, aki régen voltam.

- Kérlek Namjoon, higgy bennem, meg tudom csinálni, készen állok rá. - Namjoon közelebb jött hozzám és szorosan átölelt, már megint mi ez az...Inkább hagyjuk. Mikor elvált rám mosolygott, láthatóak voltak iszonyú cuki gödröcskéi.

- Vigyázz magadra, én drága kistesóm. - Összeborzolta szőke hajamat, majd távozott, nem is tudtam mit reagálni.

- Vigyázni fogok, ígérem. - Egy lágy mosoly kíséretében kitártam szárnyaim majd útnak indultam.