OneShots

Eldarya OS verseny, 2.

Kulcsszavak: emlék, zene, és azt hiszem, koszorú.

Tudtad? Az agy a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is kifejlődött a világtörténelemben. Annyi emléket képes elraktározni, akár tudatosan, akár tudat alatt, amennyit el sem bírsz képzelni. Ezek az emlékek bármikor előjöhetnek, előidézheti őket egy bizonyos dolog vagy személy látványa, illatok, cselekvések, vagy akár a zene...

Épp Ezarellel voltam küldetésen. Eweleinnek szüksége volt pár egzotikus növényfajra a sziklás lejtőről, és Miiko ránk bízta, hogy beszerezzük őket. Merész dolog volt tőle, de nem panaszkodhattunk.

- Kellemetlen dolog lehet, ha valakinek tériszonya van - jegyeztem meg mellékesen, miközben egy kötélen lógtam, körülbelül háromszáz méter magasban.

- Az kellemetlenebb, ha nincs tériszonyod, mégis lezuhansz a francba - tette hozzá gúnyosan Ezarel, mire csak vállat vontam. Van benne valami. - Lángoló virág, fütyülő fű, sziklagyanta... Szólj, ha látod valamelyiket!

- Igyekszem... De mi is az a sziklagyanta? Biztos, hogy nem volt benne a könyvben, amit adtál - jegyeztem meg kissé epésen, miközben lassan ereszkedtem lefelé, a kis réseket fürkészve.

- Mert olyan könyvet adtam neked, amiből a kisgyerekek tanulják a legalapvetőbb növények tulajdonságait - mosolyodott el szemtelenül, én pedig a szemeimmel szinte tüzet hánytam rá. -Igazából nem is gyanta, csak egy sűrű, ragadós nedv, ami a sziklán növő egyes növények tövében található. Egyébként sokkal könnyebben menne a keresés, ha nem zavarnál közben a megjegyzéseiddel - mondta az elf, szinte már megsértődve.

- Oké, én nem szólok semmit, csak aztán nehogy valami mérgező cuccot szedjek össze neked, mert nem voltál hajlandó beavatni a botanika rejtelmeibe.

- Ez nem botanika...

- Növényekkel foglalkozó tudomány. Botanika. Plusz alkímia.

- Ajj, fogd már be! - morgott. Hát igen, ha nem tud mivel visszavágni, mindig ezt csinálja.

Egy ideig teljes csendben szemléltük a sziklát, és annak repedéseit, majd úgy ötven méter ereszkedés után észrevettem valamit, és felkiáltottam.

- Az! Az ott! Fütyülőfű! - szinte vízszintesben voltam a levegőben, akkora hévvel mutattam a növényre.

- Micsoda? - Ezarel elrúgta magát a szikláról, hogy mellém kerüljön, és szemügyre vegye bökdösésem tárgyát. - Azt eléggé macerás lenne megszerezni, biztos vagy benne, hogy az az? - kifejezéstelen arccal néztem az férfira.

- Fotografikus memóriám van, Ezarel. Az ott egy fütyülőfű - mutogattam kissé erélyesebben a hosszú, élénkzöld vesszőre.

- Jól van, tudós kisasszony, felfogtam! És azt elárulnád, hogy mégis hogy fogod megszerezni?

Ez mondjuk még nekem is jó kérdés volt. A növény egy elég meredek kiszögellésen volt, és az sem könnyítette meg a dolgunk, hogy szerte a szikladarabon canabisfű nődögélt, amihez csupán hozzáérve erős hallucinációk áldozatai lehetünk.

- Legyen! Odaugrok! - jelentettem ki határozottan, Ezarel pedig nemes egyszerűséggel kiröhögött.

- Te teljesen lökött vagy. Tisztában vagy vele, hogy meghalsz, ha óvatlan vagy?

- Ahelyett, hogy itt mulatozol rajtam, talán el is mondhatnád, hogy mit kéne csinálnom! Haszontalan elf... - motyogtam el a végét.

- Esetleg felémászhatnánk, és egye fene, megtartom a köteled, amíg összeszeded.

- Király!

Az ötlet nem volt rossz, sőt, kis híján meg is valósítottuk. Épp lekaptam azt a nyamvadt kis gazt, és megkapaszkodtam egy sziklarepedésben, mikor éktelen vihogás zavart meg minket.

- Mi a...? - néztem fel, és egy borzasztóan csúnya öregasszonyt pillantottam meg.

- A francba! Lydia, siess, és tűnjünk innen! - kiáltott rám Ezarel idegesen, de én nem tudtam levenni a szemem az öregasszonyról, aki valamiféle boszorkány lehetett. Egyenesen a szemembe nézett, majd elővett egy fuvolát.

- Nahát, tényleg igaz! Kiköpött anyád vagy! - szólalt meg érces hangján vidáman, majd megfújta a fuvolát.

A hang, amit kiadott magából, és kissé eltért egy szokványos fuvola melódiájától. Annyira ismerősnek tűnt, szinte hipnózisba estem tőle. Hiába hallottam, ahogy a társam folyamatosan engem szólongat, egyszerűen képtelen voltam a reagálásra.

Hirtelen vakító fényt láttam magam előtt, a kezemen pedig erős szorítást éreztem.

Ezarel szeretett volna felhúzni maga mellé, de sajnos nem járt sikerrel. Kiestem a kezei közül, egyenesen a canabisfű borította szikladarabra.

Egy pillanatra elsötétült minden, majd egy réten találtam magam. Nem testileg voltam ott, csupán külső szemlélő voltam, mintha csak egy emléket látnék. Két vörös hajkoronát pillantottam meg nem messze tőlem: egy kislány és az anyukája ült a fűben. Az anyuka épp egy virágkoszorút tett lánya fejére.

- Látod? Máris tündérhercegnő vagy! - mosolygott kedvesen a nő, a gyermek pedig vidám kacagásba kezdett.

- Ez én vagyok és... Ez tényleg megtörtént velem? - gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Ekkor viszont eget-földet rázó mennydörgés hangja dörrent, majd egy rémült sikolyt hallottam.

A saját sikolyomat.