OneShots

The Arcana

Ez a legutóbbi oneshotom, körülbelül egy hónapja írhattam egy versenyre, és azt hiszem, a legelső angst, amit valaha írtam, ezért lehet nem üt akkorát, mint kéne xD

Cím: The Arcana

Műfaj: angst (hogy van ez magyarul? XD)

Szereplők: az olvasó, Asra, említés szinten Lucio, Nadia és Julian

Figyelmeztetések: ha valaki még nem játszott a The Arcana játékkal, és szeretne, annak spoiler lesz

- Nem lehetsz ennyire csökönyös! - csapott az asztalra hirtelen Asra, aki mindig is a higgadtságáról és önuralmáról volt híres. Kedves, megfontolt, türelmes fiú volt, csak ritkán, nagyon kivételes esetekben emelte fel a hangját, de akkor sem veled szemben. Most viszont egyszerűen képtelen volt uralkodni az érzelmein, hiszen a Te védelmedről volt szó.

- A mesterem vagy, tisztellek és hálás vagyok mindenért, amit értem tettél, de ez nem jogosít fel arra, hogy te hozz meg helyettem döntéseket! - vágtál vissza, védekezésképp ösztönösen összefonva magad előtt a karjaidat.

Remegtél a visszafojtott feszültségtől, és akaratlanul is könnybe lábadt a szemed. Nem hitted volna, hogy valaha is Asrával fogsz veszekedni. Lucioval folyton martátok egymást, hisz hiába ő az ország uralkodója, te inkább neveznéd drámakirálynak, vagy egy nagyra nőtt gyereknek, akinek valami tébolyodott hatalmat adott a kezébe. Juliannal is gyakran összeszólalkoztatok, bár azt inkább lehetne baráti piszkálódásnak nevezni, mintsem verekedésig menő küzdelemnek, arról nem is beszélve, hogy a végén mindig te vigasztaltad az orosz fiút, bármin is akadtatok össze.
De hogy a mestereddel nézeteltérésetek legyen, még soha nem fordult elő.

- Én csak nem akarom, hogy bajod essen!

- Nem lesz semmi baj, ígérem.

- És erre mégis mi a garancia?!

- Az ígéretem nem elég?! Ráadásul Julian éjjel-nappal dolgozik, hogy megtalálja a gyógymódot, ha mi elmegyünk, ki fog neki segíteni? Maradjunk itt és kutassunk, annál előbb vége lesz ennek a rémálomnak.

- Felejtsd el. Elmegyünk egy biztonságos helyre, amíg le nem cseng ez az egész! - Asra teljesen jogosnak tartotta a felháborodását, hisz ő csak meg akart védeni téged. Természetesen fontos számára az ország lakóinak egészsége, de nem annyira, mint amennyire Te vagy. - Kérlek, csak... ne ellenkezz. Bízz bennem, ahogy eddig is. Mi olyan nehéz ebben?

Borzasztóan fájt őt így látnod. Dühe kétségbeeséssé vált, ahogy már szinte könyörgött neked, te mégsem tudtál beletörődni, és csak úgy itt hagyni mindent és mindenkit.

- Szükség van rám.

- Nekem is szükségem van rád! - csattant fel a fiú, hevességében még mágiájának sem tudott megálljt parancsolni, egy erősebb hullámban szabadult ki a testéből, kis híján felborítva még téged is, de téged még ez sem tántorított el. Szinte vágni lehetett a feszültséget, a csend fojtogató volt, még Faust is a sarokba menekült, hogy összegömbölyödve minél távolabb kerüljön tőletek.

Mindketten a sírás határán álltatok, élesen néztetek egymás szemébe, hátha valamelyikőtök megadja magát, és végre vége lehet ennek a fájdalmas veszekedésnek, de ez nem történt meg.

- Sajnálom. - hajtottad le a fejed. Elhatároztad magad, és ebbe kivételesen még Asra sem szólhat bele. Meg sem fordult a fejedben, hogy cserben hagyj bárkit is, és lelépj egy ekkora vészhelyzetben, mikor mások számítanak rád. Tudsz vigyázni magadra, nem adsz még csak egy pici lehetőséget sem arra, hogy megfertőződj. Minden rendben lesz, és élhettek tovább, ahogy eddig is.