A Kóbor Lelkek Sorsa [Bleach ff]

A Lopás

Mindketten szakadt, mocskos ruhában voltak. Az egyik egy hatalmas zsákot tart az egyik kezében, a másikban meg egy katana volt. Nanami rögtön kiszúrta, hogy ez a teljesen átlagosnak tűnő kard nem is olyan átlagos, ráadásul az azt árusító tolvaj fellengző szavai alapján már biztos benne, hogy az mi is valójában.

„Meg kell azt szereznünk..." - gondolja Nanami

„A zsákban biztosan kaja van! Érzem...." - gondolja Hana miközben nagyot kordul a gyomra, de szerencséjükre nem akkorát, hogy azt meghallja a másik két férfi.

Nanami lehajol Hanához és elkezdi súgni a haditervet, mire Hana válaszul bólint egyet.

- Várd a jelet. - suttogta Nanami a kishúgának és megindult.

A sűrű fák között a célpontoknak esélyük sem volt észrevenni a két apró ellenséget. Nanami halk léptekkel átment a Hana előtti fához, hogy pont úgy illeszkedjenek, hogy a mit sem sejtő férfiak a két kis harcos között legyenek. Nanami mélyen Hana szemébe nézett és bólintott. Abban a pillanatban Hana megindult és rávetette magát az egyik férfira, leteperte a földre és fejbe verte a lidércmaszkjával, amitől azonnal eszméletét vesztette. Eközben Nanami a másik férfit támadta meg aki a kard hüvelyével sikeresen hárította a lány ütését, viszont kardforgatás tudásának híján volt, szóval visszatámadni már nem tudott, de azért még próbálkozott. Már húzta volna ki a kardot a hüvelyéből de Nanami újból rátámadt, ezúttal már sikeresen fejbe rúgta, amitől a már ő is ájultan hevert a földre.

- Megcsináltuk! - kiáltja boldogan Hana és némi étel után kutakodott a legyőzött ellenség kincsei között - Onigiri!- mondja örömmel miközben előveszi azt, vizet, és még némi kaját amit még talált. Már kezdte is tömni magába a laktató finomságot. Nanami is kiveszik egyet már kezdené is enni, mikor hirtelen érezni kezd egy nagyon erős lélekenergiát. Ráadásul ez a lélekenergia nem csak olyan fullasztóan erős, hogy egy pillanatra megáll a légzése is, valahonnan ismerős neki és pontosan tudja, hogy honnan, hisz két napja érezte ugyan ezt az energiát. A napon amikor meghaltak a szüleik. Ráadásul azt is tudja, hogy egy ilyen szintű lélekenergia csak egy kapitányi szintű halálistenből jöhet. Érzi ahogy rohamosan közelít, viszont még elég távol van ahhoz, hogy sajátjukat elfojtva elmeneküljenek.

-Hana! Gyorsan edd meg és fussunk! Érzed mi közeledik? - kérdezi Nanami figyelve testvére reakcióját. Ahogy abbahagyta Hana a majszolást ő is észrevette.

-Valami veszélyes... - válaszolja Hana kis hezitálás után.

-És szerinted mi fog történni, ha meglátja nálunk a kardot és a lidérc maszkokat?

-Semmi jó. - válaszolja ismét Hana.

-Rendben akkor fussunk. - ezzel el is indultak. A tüdejüket kiköpve, lélekenergiájukat teljesen elrejtve futottak a fák között, remélhetőleg a helyes irányba.

-Meg kéne tanulnunk azt a villámlépést amiről apa beszélt... Unom a futást. Olyan lassan futunk. - nyöszörög Hana menekülés közben. - Akik elől menekülünk biztos tudnak villámlépni. Simán utolérnének minket.

-Viszont ők nem minket keresnek és jelenleg teljesen el van fojtva a lélekenergiánk. Mire észreveszik, hogy nincs annál a rablónál a kard és elkezdenének keresni minket, addigra mi már kilóméterekre leszünk. Amúgy is a ruhám alá rejtettem a kardot. - Nanami szokásos tudálékoskodása megint kicsit zavarja Hanát, viszint kíváncsisága felülkerekedik rajta.

-Mégis minek kellett az a kard? Nem elég nekünk a kaja? - kérdezi kíváncsian.- Talán el akarod adni?

-Eladni? Ezt? Hahaha! Ez az év poénja! - nevet fel Nanami kishúga tudatlanságán - Zanpakutot akarok csinálni! - feleli végül testvérének, akit nem elégített ki ez a rövidke válasz.