A Kóbor Lelkek Sorsa [Bleach ff]

Elvesztünk

- Nana onee-chan! Hol vagyunk? Hogy kerültünk ide? - kérdezi Hana nővérétől. A két kislány megszeppenve állt a sötét erdőben, ráadásul az egyik pillanatról a másikra kerültek oda szóval érthető a meglepettségük.

- Nem tudom pontosan, hogy hol vagyunk, de van egy sejtésem. - mondta az idősebbik. Minden emlékét összeszedte apja tanításaiból. Szerette hallgatni, ahogyan édesapja átadta neki minden tudását. Mivel ezt a tudást Hana már nem vehette át az apjától, Nanami elhatározta, hogy a szüleik helyett ő majd vigyáz a kishúgára és mindent megtanít neki, amire majd szüksége lesz az életben. Mindent részletesen mond el neki, ezzel is törekedik arra, hogy a művelje a kishúgát.- Valószínűleg a Lelkek világában vagyunk. Apa mesélt a helyről. Sok kerületre oszlik. A Lelkek világának középpontjában a Tiszta lelkek városa van, azt veszi körbe a Vándorló lelkek városa más néven a Rukognai. A Rukognai négy részre van osztva, azon belül 80-80 kerületre, amik főként falvakból állnak. Bár mivel az erdő közepén vagyunk így szerintem egy távolabbi körzetbe kerültünk. Errefelé nincsenek szabályok. Elég veszélyes hely lenne ez olyan gyerekek számára, mint mi, viszont az itteniek nem tudják, hogy mi nem vagyunk olyan átlagosak.- kacsintott rá a kishúgára aki elkezdett kuncogni.

- Még szerencse, hogy papa tanított minket harcolni. - mondta Hana boldogan. - Szeretném látni papát és mamát. - ezt a mondatot csend követte, viszont idővel újból megszólalt. - Már nem fogjuk látni őket... Ugye?

- Nem. - Nanami letérdelt szipogó kis húga elé, végigsimított a karján, átölelte és ezt mondta. - Erősnek kell lennünk. Papa azért tanított ennyi mindent, hogy megtudjuk védeni magunkat. Ha sírsz attól az ellenség nem fog megkönyörülni. Vigyázni fogok rád. Keresünk egy biztonságosabb helyet ahol együtt élhetünk anélkül, hogy bármi rossz dolog történne. Rendben? - Nanami arca sugárzott a magabiztosságtól, viszont legbelül ő is zokogott. A szíve szakadt a szülei halála láttán és az mégjobban fájt neki, hogy ennek az egésznek a kishúga is szemtanúja volt. Hana szipogva bólintott és letörölte a könnyeit az apró arcáról.

Elindultak, hogy kiútra leljenek a hatalmasnak tűnő sötét erdőből. A föléjük tornyosuló fák ki voltak száradva, a sűrű erdő mégis eltakarta az eget, ami miatt az erdő sötét és ijesztő volt. Az egyedüli zajforrás a halk lépteik voltak, ami hatalmas zajnak tűnt a néma erdőben. Egy lélekkel nem találkoztak, ráadásul ez az egész hely egy labirintusnak tűnt. Nanami fejében az egyenruhás emberek voltak, akiknek köszönhetően ide kerültek. „Valószínűleg ők a halálistenek, akik apa ellenségei közé tartoztak még régen."- könyvelte el magában az akkor látottakat. Tudta, hogy halálukkal megnövekedett a lélekenergiájuk is, viszont apjuknak hála ezt rendesen el tudták nyomni magukban. A fő probléma az erejükkel volt. Ha elkezd felébredni az erejük az végzetes következményekkel járhat. Nem fedhetik fel valódi fél lidérc kilétüket. Ráadásul a ruhájuk alatt egy-egy lidércmaszk bújt meg. Ezektől képtelenség megválni, hisz a lelkük része, viszont rendesen el kell takarniuk. Ezt a lidércmaszkot szorongatta Nanami a ruháján keresztül Hana még észre sem vette, hogy az ott van.

- Nana onee-chan! Álmos vagyok. - mondta Hana egy hatalmas ásítás után.

„Nem csoda hisz már órák óta talpalunk." - gondolta magában Nanami. - Keressünk egy helyet ahol biztonságban megpihenhetünk.

Ahogy elkezdtek keresgélni, rábukkantak egy vaskos fára, aminek az alján volt egy üreg ahol meg tudták húzni magukat éjszakára. Befészkelték oda magukat. Nem volt olyan kényelmes mint az ágyuk, az otthonuk melegét sem érezhették, ami még nehezebbé tette az egészet. Nanami szorosan átölelte vacogó kishúgát.

- Jóéjt Nana onee-chan. - suttogta Hana a nővérének.

- Aludj jól Hana-chan. - válaszolta az addigra már alvó kishúgának. Hirtelen Nanamit is elnyomta a fáradtság. Pár pillanat múlva számára is elsötétült minden és belépett az álmai világába.

Mindketten álmodtak. Hana a szüleit látta álmában, ahogy együtt piknikeznek az erdő tisztásán, Nanami viszont valami mást látott. A halálisteneket látta, akik átküldték őket ebbe a világba. Nem látta őket tisztán, viszont annyit látott, hogy kettőn fehér köpeny volt, ami azt jelenti, hogy kapitányi rangúak. Az egyik nagyon alacsony, ezüsthajú srác volt, a másik pedig hosszú fekete hajú férfi, furcsa kiegészítőkkel a hajában. Mögöttük még volt még néhány halálisten.

„ Biztos az arrancarok miatt voltak ott. Még szerencse, hogy nem vették észre a lélekenergiánk." - gondolta Nanami amint egyre mélyebbre elmerült az álomvilágában.

~~~

Másnap Hana komótosan kimászott az üregből és észrevette, hogy valami kiesett a fehér kimonójából. Amint felvette azt, észrevette, hogy amit a kezei között tartott az nem más mint egy lidércmaszk.

- Ez miért van itt? - kérdezte Hana kíváncsian.

Nanami kimászott Hana után és elkezdett nyújtózkodni.

- Lidércmaszk. Tudod, hogy néz ki egy lidércmaszk. - válaszolta tömören egy hatalmas ásítás mellett. Hisz számára nyilvánvaló volt, viszont a húga még mindig nem értette, hogy mit is keresett ott az az apró maszk.

- De miért? - értetlenkedik még mindig Hana.

- Félig lidércek vagyunk. A maszk a lelkünk része, ebből kifolyólag eldobni sem tudjuk. Eldobatjuk, összetörhetjük, csinálhatnánk vele bármit, de akkor is visszakerülne hozzánk sértetlenül, ezért jól el kell dugnunk, hogy senki se lássa meg. Megértetted? - kérdezte Nanami szigorúan, hiszen ha kiderül, hogy kik is ők valójában valószínűleg az életükkel fognak fizetni érte.

- Oké. Akkor ezt vissza is teszem. - gyömöszölte vissza gondosan a kimonójába a lidércmaszkját.

~~~

Hosszas bolyongás után egy apró gyomor korgása törte meg a csendet.

- Nana onee-chan... - kezdte volna Hana, viszont Nanami közbeszólt.

- Ne is mondd... Én is éhes vagyunk. Ez az erdő teljesen kopár szóval nem tudunk élelmet szerezni, de ha találkozunk valakivel majd kérünk tőle... - kis csend után újra megszólalt - ha meg nem ad enni, akkor meg kiraboljuk. - fejezte be kuncogva.

Erre a kijelentésre Hana hangosan felnevetett. Nanami is felderült a kishúga mosolya látványától. Nanami már folytatta volna Hana szórakoztatását, viszont valami zajt hallott.

- Bújjunk el a fa mögé. - suttogta Nanami és magával húzta Hanát az egyik fa mögé majd óvatosan kikémlelt. A zaj forrását kereste, majd meglátott két férfit.

- Nem hazudok! Ez egy igazi zanpakuto. Egy újonc halálistentől loptam. - zengte a tolvaj diadalittasan.

- Le merem fogadni, hogy hazudsz! A múltkor is rám sóztál valami vacakot, ráadásul borzasztóan drága volt. - kezd el vitatkozni a másik.

Mindketten szakadt, mocskos ruhában voltak. Az egyik egy hatalmas zsákot tart az egyik kezében, a másikban meg egy katana volt. Nanami rögtön kiszúrta, hogy ez a tejlesen átlagosnak tűnő kard nem is olyan átlagos, ráadásul az azt árusító tolvaj fellengző szavai alapján már biztos benne, hogy az mi is valójában.