KING

2.RÉSZ

Doe

NIKKI VOLT AZ EGYETLEN BARÁTOM EZEN A VILÁGON.
És mégis rohadtul rühelltem őt.
Nikki egy prosti volt, aki akkor akadt rám, amikor épp egy
pad alatt aludtam. Nem sikerült behúzódnom sehová az előző
esti eső elől, így álomba vacogtam magam. Ekkor már néhány
hete az utcán éltem, és azóta nem ettem egy kiadósat, amióta
otthagytam az általam csak Tipitapi Tábornak hívott
hajléktalanszállót, ahová valaki bedugott, hogy ott rohadjak
meg. Biztos vagyok abban, hogy Nikki épp kirabolni próbált –
gondolom, azt hitte, hogy meghaltam –, amikor észrevette, hogy
lélegzem.
Őszintén szólva, meglepett, hogy törődött velem, miután
tudatosult benne, hogy mt6 pislákol bennem az élet.
Tényleg csak pislákolt, de legalább éltem.
Nikki hengert formált egy Post-it lapból, és azzal szívta fel az
utolsó adagját egy megsárgult mosdókagylóról, amit nem sok
választott el attól, hogy bármelyik pillanatban leessen a falról. A
padlót vécépapír borította, és mindhárom vécében a peremig ért
a barna trutyi. A hipó mindent elnyomó szaga marta a
szőrszálakat az orromban. Olyan volt, mintha valaki beborított volna több flakon tisztítószert a mosdóba, hogy elnyomja a
szagokat, de nem volt kedve ahhoz, hogy valóban ki is
takarítson.
Nikki a penészes álmennyezet felé emelte a fejét, és
összecsippentette az orrlyukait. Egyetlen neonlámpa pislákolt
zizegve fölöttünk, zöldes fényt vetve a benzinkút vécéjére.
– Azt a kurva, ez milyen jó anyag! – kiáltotta Nikki, majd a
földre dobta az üres tasakot. Egy majdnem üres szájfényes tubus
pálcikájával még kikaparta azt a keveset, ami volt benne, és
kikente vele kicserepesedett ajkát, aztán a kisujjával kicsit
elkente a vastagon felvitt szemhéjtust, míg végül elégedetten
nyugtázta mosómedvére emlékeztető sminkjét a tükörben.
Lehúztam a csuklómig a pulóverem ujját, és letöröltem vele a
koszt a tükörről. Két dolgot pillantottam meg: egy pókhálószerű
repedést a tükrön, mögötte pedig egy lány tükörképét, akit nem
ismertem fel.
Világosszőke haj, beesett arc, véreres, kék szemek, horpadt
áll.
Se kép, se hang.
Tudtam, hogy az a lány én vagyok, de ki a fene is vagyok én?
Két hónappal ezelőtt egy kukás talált rám egy sikátorban,
ahová szó szerint kidobtak a szeméttel együtt. Az egyik konténer
mellett feküdtem a saját vérembe fagyva. Mire kurvára zakatoló
fejjel felébredtem a kórházban, a rendőrség és az orvosok már
elintéztek azzal, hogy elszöktem otthonról, vagy egy prosti
vagyok, esetleg a kettő keverékre. A rendőr, aki kihallgatott,
nem is próbált úgy tenni, mintha nem undorodna tőlem,
miközben azt ecsetelte, hogy feltehetően egy faszfej a kelleténél vadabbul dolgozott meg. Már épp ellenkeztem volna, de aztán
meggondoltam magam.
Lehet, hogy igaza van.
Egyébként sem volt semminek nagyon értelme.
Nem volt nálam se pénztárca, se iratok, se pénz vagy
bármilyen más tárgy, ami az enyém lett volna.
Mint ahogy az emlékeim is elvesztek.
Amikor a hírekben beszámolnak valaki eltűnéséről, az
emberek összefognak, és keresni kezdik az eltűnt személyt, a
rendőrség jelentéseket ír, a szomszédok pedig néha még
gyertyás virrasztást is tartanak abban reménykedve, hogy az
eltűnt személy egyszer hazatalál. Arról azonban soha nem esik
szó, hogy mi van akkor, ha senki sem keresi az eltűntet, ha a
családtagok nem tudják, nincsenek… vagy nem érdekli őket.
A rendőrség először az eltűnt személyek állami, majd az
országos adatbázisát is átnézte, de nem találtak semmit. Sem az
ujjlenyomatom, sem az arcom nem illett egyik esethez sem.
Rá kellett jönnöm, hogy hiába nyilvánítottak eltűnt
személlyé, valójában nem hiányzóm senkinek. Legalábbis
annyira nem, hogy ennek bármilyen látványos jelét adná. Nem kerültem be az újságba, a tévébe, nem siránkoztak a családtagok
azért, hogy épségben térjek haza.
Lehet, hogy az én hibám volt, hogy nem keresett senki.
Lehet, hogy akkora seggfej voltam, hogy mindenki ünnepelt,
amikor leléptem.
Vagy elmenekültem valahonnét.
Vagy leúsztattak a folyón egy mózeskosárban.
Halványlila fogalmam sincs. Bármi előfordulhat.
Nem tudom, honnan jöttem.
Nem tudom, hány éves vagyok.
Nem tudom az igazi nevem.
Csak a benzinkút mosdójának tükrében felsejlő arcról tudok,
de azt már képtelen voltam megmondani, hogy ő kicsoda.
Mivel senki sem tudta, hogy kiskorú vagyok-e, elküldték a
Tipitapi Táborba, ahol néhány hétig bírtam csak a mániákus
maszturbálók és a fiatalkorú bűnözők között. Amikor egyik éjjel arra riadtam, hogy az ágyam végében az egyik srác lehúzott
cipzárral áll, és a farkát gyömöszöli, fogtam magam, és
kiszöktem a zuhanyzó ablakán. Csak az adományokból
összeszedett pár ruhadarabbal távoztam, meg egy becenévvel.
Én lettem Doe.
Az azonosítatlan női holttesteket nevezik Jane Doe-nak.
Csak annyi volt a különbség, hogy nekem nem lógott cédula
a lábujjamról, de amúgy egy hulla voltam. Ahogy tengettem a
napjaimat, azt nem lehet életnek nevezni. Lopnom kellett ahhoz,
hogy enni tudjak. Ott aludtam, ahová be tudtam húzódni az
időjárás viszontagságai elől. Az autópálya felhajtója mellett
koldultam. Éttermek kukáit kutattam át étel után.
Nikki a lerágott körmeivel beletúrt zsíros, vörös hajába.
– Kész vagy? – kérdezte. Szipogva lábujjhegyre állt, mint egy
nagy futamra készülő sportoló.
Bólintottam, bár nem is lehettem volna messzebb az
igazságtól. Nem álltam készen, soha nem álltam készen, de nem
volt más lehetőségem. Az utcán nem voltam biztonságban,
minden éjjel valóban az életemet kockáztattam a szabad ég alatt.
Arról nem is beszélve, hogy ha még jobban lefogyok, nem lesz
erőm megvédeni magam.
Mindenesetre szükségem van valakire, aki megvéd az
elemektől és az éjszaka rémalakjaitól, mielőtt a halottkém a lábujjamra akasztja a Jane Doe névcímkét.
Szerintem Nikki nem érzett éhséget. Ha választhatott, akkor
a kiadós vacsorát becserélte egy gyors elszállásra. Ha éppen nem
megy az idegeimre, akkor szinte mindentől meg szeretném óvni.
Küzdöttem a saját túlélésemért, és szerettem volna az övéért is,
de nem tehettem semmit, ha ő nem volt hajlandó harcolni
önmagáért.
Ki szerettem volna osztani, elmondani neki, hogy álljon le a
szerről, hogy egyen rendesen és figyeljen oda az egészségére.
Ekkor felém fordult, én pedig ott álltam előtte szólásra nyitott
szájjal, amelyből épp rá készültem zúdítani az intelmeimet. Nem
mintha én jobb lettem volna. Az igazat megvallva akár én is
nyakig úszhattam a szarban, mielőtt elvesztettem az
emlékezetem.
Így inkább magamba fojtottam az intelmeimet.
Nikki végigmért, majd nyugtázta a külsőmet.
– Nagyjából megteszi – mondta végül leplezetlen
elégedetlenséggel a hangjában. Nem voltam hajlandó magamra
kenni egy kiló sminket vagy kiszedni a szemöldökömet, hogy
csak egy vékony vonalat rajzoljak a helyére, mint ahogy Nikki
tette. Helyette megmostam a hajam a csapban, a kézszárítóval
pedig kicsit megfújattam a frizurámat. Nem viseltem semmilyen sminket, és ez így is marad, mert ha tényleg ezt akarom tenni,akkor legalább úgy teszem, ahogy nekem tetszik, és nem úgy,
hogy a lehető legjobban Nikkire hasonlítsak.
Bezony, egy beképzelt seggfej vagyok.
– Szóval akkor hogyan is leszünk? – kérdeztem. Már vagy
tízszer elmondta nekem, de még elmondhatja vagy tízezerszer is,
akkor sem fogom jobban érezni magam tőle.
– Doe, most komolyan, figyelsz te rám egyáltalán? –
kérdezte, miután kissé feltupírozta az élettelen hajszálait. Aztán
bosszúsan felsóhajtott, de végül elmondta még egyszer. – Ha
odaértünk a buliba, csak annyi lesz a dolgod, hogy hozzábújsz
az egyik motoroshoz. Ha tetszel neki, akkor nagy esély van rá,
hogy befogad és maga mellett tart egy ideig, neked pedig csak
szélesen mosolyogva kell melegen tartanod az ágyát.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre – mondtam félősen.
– Képes vagy rá, és meg is fogod tenni. Ne legyél ilyen félénk
körülöttük, mert azt nem szeretik. Egyébként sem vagy te ilyen szégyenlős, csak az idegeid szórakoznak veled. Kemény csajszi
vagy, aki sajnos hajlamos mindenféle hülyeséget összehordani.
– Szinte hátborzongató, hogy milyen jól kiismertél azalatt a
rövid idő alatt, amióta találkoztunk – jegyeztem meg.
– Olvasok az emberekben – vonta meg a vállát Nikki –, és
hiszed vagy sem, te sem vagy egy nagy rejtély. Most például látom, hogy majd szétvet az ideg. Ezt onnét tudom, hogy teljesen
leejted a vállad. – Azzal meglöki a vállam, hogy húzzam ki
magam. – Sokkal jobb. Mellet ki. Mellben mondjuk nem vagy
nagyon erős, de ha nincs rajtad melltartó, és kihúzod magad,
akkor látni lehet a mellbimbódat, és azért döglenek a pasik.
Szóval ennyi volt.
Ha egy vad motoros megkedvel, akkor a védelmébe vesz,
remélhetőleg annyi ideig, amíg kitalálok egy B tervet.
– Legrosszabb esetben csak egy numerát akar, hozzád vág
néhány száz dollárt, aztán az utadra enged. – Nikki
elmondásában ez inkább nyaralásnak tűnt, mintsem
prostitúciónak.
Hitegethetném magam azzal, hogy ha nem strichelek a
sarkon, akkor nem vagyok olyan, mint Nikki, de az igazság az,
hogy csűrhetem-csavarhatom a tényeket, a mai este után így is,
úgy is kurva leszek.
Akasztják a hóhért.
Próbáltam kitalálni valami más lehetőséget, de az agyam
éppolyan üres, mint a gyomrom.
Nikki kinyitotta az ajtót. A sötét helyiséget betöltötte a
lengőajtón beáradó napfény. Még egy pillantást vetettem a
tükörből visszanéző, sminktelen arcú lányra.
– Sajnálom – suttogtam.
Vigasztalt a tudat, hogy bárki is voltam, mielőtt törlődött
volna a merevlemezem, annak fogalma sincs arról, hogy mire
készülök.
Hogy éppen el akarom adni a testét.
És azt a kevés lelkét, ami még megvan.