KING

Prológus

King
Tizenkét évesen

–NA, MI LESZ MÁR, KISKÖCSÖG? MEKKORA EGY HÜLYE BUZI VAGY!
Már korábban is láttam időnként, hogy a gyerekek egy másik
gyereket zaklatnak az iskolában, de soha nem éreztem
késztetést, hogy közbelépjek. Ha egy srác nem elég tökös ahhoz,
hogy kiálljon magáért, meg is érdemli, amit kap.
Aznap reggel azonban úgy döntöttem, végleg lelépek
otthonról. Anya aktuális pasija már megint bokszzsáknak
használta őt. Amikor pedig elé álltam, hogy megvédjem,
nemcsak hogy félretolt, de még meg is védte azt a szemétládát!
Azt mondta, hogy megérdemli.
Még bocsánatot is kért.
Tőle.
Utálom, hogy elgyengült, és hagyta, hogy a pasas kezet
emeljen rá. Úgy bemostam volna Johnnak, hogy még mindig
ökölbe szorult a kezem, miközben az agyamban a reggeli jelenet
játszódott le újra meg újra. Lehet, hogy nem tudtam volna
legyűrni egy felnőtt férfit, de legalább kárt tehettem volna benne.
Így amikor meghallottam a kiabálást az udvaron, dühből
cselekedtem, még bőven azelőtt, hogy át tudtam volna gondolni, mit teszek. Mire észbe kaptam, már átugrottam a homokozón, és
már szaladtam is az udvar túlsó csücskébe, a focipálya mellen
körbeálló kölykök felé.
Magasabb vagyok, mint az osztálytársaim, könnyen átláttam
a fejek felett. A kör közepén a Tyler nevű szemétláda állt.
Mindig valamilyen zenekaros pólót viselt, aminek le volt tépve
az ujja. Egy sovány srácot tartott a gallérjánál fogva, és ököllel
újra meg újra arcon ütötte. A srác minden egyes ütésnél
felnyögött, elszakadt inge mögül elővillant sovány hasa, amit
sárga és lila zúzódások borítottak. Meg tudtam volna számolni a
bordáit. Vér csöpögött az orrából a földre. Félrelöktem két lányt,
akik lelkesen ünnepelték a verekedést.
A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni.
A felnőttek még inkább.
Odaugrottam Tyler elé, és hátralendítettem az öklömet, majd
egyetlen ütést ménem a zaklató pattanásos állára, mire az
hátrazuhant, a tarkója nekikoppant a járdának. Ez letudva.
Azonnal jobban éreztem magam, pedig a kínzó szükség,
hogy valami erőszakos dolgot kövessek el, mindig is ott bujkál
minden egyes gondolatomban és érzelmemben. Azzal, hogy
lecsaptam Tylert, egy kis időre pislákoló parázzsá csillapodott az
izzó vágy, hogy az öklömet belemártsam valakibe.
A sovány srác a földön feküdt, és vérző orrát szorította.
Aztán elemelte az arca elől a kezét, hogy megvillantsa röhejesen
széles mosolyát. Vérrel borított fogai alig fértek be a szájába.
Nem éppen erre a reakcióra számítottam valakitől, akit épp most
intéztek el.
– Nem kellett volna megmentened. Hagytam, hogy
néhányszor eltaláljon, mielőtt lenyomom. – A srác hiába
rizsázott, minden második szónál elcsuklott a hangja, és
könnycseppek szaladtak végig az arcán és a véres száján. A
verekedést körbeálló gyerekek szétszéledtek, visszamentek
focizni.
– Nem mentettelek meg. – Átléptem felette, majd otthagytam
a földön, de mire odaértem a homokozóhoz, utolért.
– Persze, naná hogy nem. Én is simán leszedtem volna. De
basszus, haver, annak a köcsögnek mintha karót dugtak volna a
seggébe! – fröcsögte a srác hevesen gesztikulálva, miközben
enyhe kocogással próbálta tartani hosszú lépteim tempóját.
– Na ne, és miért van így? – kérdeztem.
– Mert azt akarta, hogy csináljam meg az ő kurva
matekháziját. Csakhogy egy dolog biztos: én aztán nem leszek
senki nyüves csicskája. Szóval megmondtam neki, hogy húzza el
a belét. – A srác orrhangon nyomta, mert próbálta elállítani a
vérzést, amihez össze kellett szorítania az orrnyergét.
– Csak annyit mondtál neki, hogy ezt jól benézted, és aztán
már neked is ugrott? – kérdeztem, bár nem esett nehezemre
elhinni, hogy valóban ez történt. Ha nem anyáról és Johnról van
szó, a legapróbb hülyeségek miatt kezd el a legjobban viszketni a
tenyerem.
A srác elvigyorodott.
– Igen, így volt… Aztán még azt is megemlítettem, hogy
milyen király már, hogy az apját nem zavarja a tény, hogy a fia
kiköpött hasonmása az anyja főnökének a helyi
szupermarketben. – Letörölte a földet a horzsolásról a könyökén,
majd viharvert szövetnadrágjába törölte a tenyerét. – Samuel
Clearwater vagyok. És te?
Megálltam, és felé fordultam. Ő felém nyújtotta a kezét, én
pedig úgy döntöttem, hogy viszonzom a gesztust, és kezet
fogtam vele.
Ahhoz képest, hogy egy korombeli nyakigláb kölyök volt,
úgy beszélt és öltözött, mint egy tata. És mégis, hány tizenegy
éves fog egymással kezet?
Samuel Clearwater, ő igen.
– Brantley King – válaszoltam.
– Sok barátod van, Brantley King? – Samuel rakoncátlan
keseszőke tincsei az arcába hullottak, gyászkeretes körmeivel
fésülte őket félre.
– Nem. – A többi gyerek nem olyan volt, mint én. Az óvoda
első napja óta magányosnak éreztem magam. Miközben
mindenki más a mondókák szövegét tanulta, én azon aggódtam,
hogy vajon sötétedés után meddig kell még várnom, amíg
hazamehetek. Ha túl korán értem haza, a fickó, akit abban a
hónapban anya éppen befogadott, nem kímélt senkit és semmit.
Természetesnek éreztem, hogy egyedül vagyok, és idővel
egészen megszerettem az érzést. Lehet, hogy én voltam a
legnagyobb termetű gyerek az iskolában, de sikerült mindig
árnyékként mozognom.
Amíg bajba nem keveredtem.
Aztán már Preppyvel közösen keveredtünk bajba, két
hátulgombolós a fiatalkorú bűnözők között.
– Nekem sincs. Sokkal több velük a probléma, mint amennyi
hasznom származna belőlük – mondta Sámuel majdnem meggyőzően. Visszatűrte a nadrágjába a több számmal nagyobb
kockás ingét, vállára igazította a nadrágtartóját, ami rendre
lecsúszott onnét, majd elrendezte sárga pöttyös
csokornyakkendőjét.
– Hol szerezted a véraláfutásokat? – mutattam az oldalára.
– Láttad őket? – kérdezte elkomoruló arccal, de elhallgattatta
a gondolatait, és összeszorította a száját. – Anya halála óta az
átkozott nevelőapámnak komoly problémái vannak. Igazából
csak kettő: a sör meg én. A sört legalább szereti. Engem? Nem
annyira.
Ezt nem kell bemutatni, csak nekem nem egy mostohaapám
van, hanem egy tucat. Más a nevük, más az arcuk, de alapjában
véve mindegyik ugyanolyan.
– Hát, kölyök, nem hiszem, hogy Tyler még egyszer ki mer
majd kezdeni veled – mondtam, miközben már indultam is a
takarásba, a szokásos helyemre, ahol egyedül szoktam tölteni a
szüneteket. A szemem sarkából láttam, hogy Tyler az állát
tapogatva megy vissza az iskola épületébe.
Seggfej.
– Ennyi? – Samuel ott loholt a nyomomban.
– Mi más kellene még? – Átbújtam egy alacsonyan húzódó
faág alatt. Samuel vagy egy fejjel volt alacsonyabb nálam, így
gond nélkül átsétált alatta. Amikor már elég messze voltunk a
többi gyerektől, meggyújtottam a fél szál cigit, amit a
farzsebemben tartottam, az utolsó szál gyufával, amit a
cipőmben rejtettem el.
– Kipróbálhatom? – Összerezzentem, amikor Sámuel
megszólalt, azt hittem ide már nem követett.
Átnyújtottam neki a cigit, ő pedig mélyet szívott belőle, majd
a következő öt percet köhécseléssel töltötte. Az edzőcipőm
talpával elnyomtam a cigit – közben Samuel feje egyre furább
lila árnyalatokat vett fel, mielőtt visszanyerte volna szeplős és
vérpöttyös sápadtságát.
– Hát ez kurva jó volt, bár én magam a mentolosat
preferálom.
Kitört belőlem a nevetés, kétrét görnyedve röhögtem, úgy
szorítottam az oldalamat. Samuel nem vett tudomást rólam.
– Hol laksz? – folytatta.
– Hol itt, hol ott. – A válasznak köze sem volt az igazsághoz.
Többe nem megyek haza. Az iskola csak egy hely, ahol
ellökhetem a napjaimat, ahol le tudok zuhanyozni az Öltözőben
minden reggel, és ahol ingyen reggelit kapok. Mindaz, ami
tényleg az enyém volt. befért a hátizsákomba.
A hátizsák egyáltalán nem volt nehéz.
– Én a Sunny Isles Parknál lakom. Az micsoda egy fos hely!
Ha felnövök, a part menti út másik oldalán fogok lakni, egy
hatalmas házban, ami hosszú lábakon áll az óceánban, mintha
csak a Csillagok háborújában lennék.
– Mint azok a cölöpházak?
– Pontosan, mint azok a kurva jó cölöpházak olyan Csillagok
háborúja módra, ott, az öbölben. – Nézzenek oda, a kölyök egy
lakókocsiparkban él, az apja rendszeresen veri, ő meg a jövőjéről
álmodik. Én azt sem tudom, hogy a jövő héten mi lesz velem,
nem azt, hogy tíz év múlva hol leszek. – Na és te, haver?
– Hogy én? – Kihúztam a zsebkésemet a farmerem dereka
mögül, és az épület repedezett vakolatát kezdtem vele piszkálni.
– Mihez kezdesz majd, ha nagy leszel?
Egyetlen dolgot tudtam: azt, hogy mit nem akarok.
– Nem tudom. Az biztos, hogy nem akarok senkinek sem
dolgozni. Sohasem rajongtam azért, hogy valaki megmondja
nekem, mit csináljak. Szeretek a magam ura lenni, saját magam
elintézni a szarságaimat.
– Hú, haver, ez cseszettül izgalmas. De komolyan. Én
segíthetek neked. Mi ketten együtt megcsinálhatjuk. Te intézed a
szarságokat, én meg segítek benne. Aztán veszünk egy hatalmas
Csillagok háborúja stílusú cölöpházat, ott fogunk élni, és senki
sem fogja többé megmondani azt, hogy mi a tökömet csináljunk!
Samuel elővett egy jegyzetfüzetet a hátizsákjából, és
kinyitotta egy üres oldalnál.
– Csináljunk egy rohadt tervet!
Az ötlet, hogy leüljek egy kölyökkel, akit nem is ismerek, és
tervezgessük a jövőt, amire eddig nem gondoltam, hülyeségnek
tűnt, de mégsem akartam megbántani őt, mert már a gondolattól
is összeszorult a szívem, és nem tudtam ezzel az érzéssel mit
kezdeni. Végül jobb híján belementem a dologba, és sóhajtva
leültem mellé a fűbe. ó úgy mosolygott rám, mintha már az
félsiker lenne, hogy nem zavartam el.
– Ezt nem szúrhatjuk el – folytatta, – Nem lesz Csillagok
háborúja-házunk, ha egy szállodában vagy egy gyárban kezdünk
dolgozni, én pedig nem vagyok az a nagy ötletember. Szóval
mindent most kell kitalálnunk. Akinek nincs vér a pucájában, azt
félrelökik és áttaposnak rajta. A nagybátyám, aki egy köcsög
seggfej, szemétláda, füvet árul. Lophatunk tőle egy keveset, és akkor mi is árulhatnánk. Aztán abból a pénzből már sajátot
vennénk, amit ismét eladhatunk.
Samuel egy fekete filctollal firkálni kezdett az oldalra. A lap
tetejére felírta, hogy CÉLOK, majd lerajzolt egy cölöpházat, ami
tényleg hasonlított arra az izére a Csillagok háborújából. Nem
tudom a nevét, mert csak az előzeteseket láttam, a filmeket nem.
Aztán odarajzolt mellé két figurát, feltehetőleg engem és
önmagát, aki sokkal alacsonyabb volt nálam. Aztán zöld filctollal
dollárjelekkel rajzolta teli az oldalt.
– Szóval? Akkor barátok vagyunk, Preppy?
Eddig még nem volt barátom, de volt valami ebben a
mocskos szájú kölyökben, ami megragadta a figyelmem.
Kivettem a kezéből a filceket, és elkértem tőle a jegyzetfüzetet.
Nem voltak jó jegyeim a suliban, kivéve a művészeti tárgyakat.
Vagyis ha rajzolni kellett.
A rajz volt az én mentsváram.
– Baszki! – kiáltott fel Preppy, amikor meglátta, hogyan
egészítem ki a cölöpházat. Preppy feltehetőleg lerajzolta a
nagybátyját is, mert az egyik pálcikaember fölé odaírta, hogy
seggfej. – Kibaszott ügyes vagy! Haver, ezzel kezdenünk kell
valamit. Valami művészeti izét. Írd bele ezt is a tervbe. Kell
találnunk valamilyen hobbit is.
– És mi a te hobbid? – érdeklődtem.
– A hobbim? – Elmosolyodott, mire egy újabb csepp vér
szivárgott ki az orrából, majd hullott rá a Preppyt ábrázoló
pálcikaemberre. Aztán ravaszul bólintott egyet, összeszorította a
száját, a hüvelykujját pedig a nadrágtartó vállpántja mögé fűzte.
– A kurvák.
Azt hiszem, egész életemben nem röhögtem annyit, mint
ezen a napon, miközben azt is megtanultam, hogy a kurvák
lehetnek hobbi is.
– És mi lesz, ha elkapnak minket? – vetődött fel a kérdés
rajzolás közben.
– Nem kapnak el minket. Annál mi sokkal agyafúrtabbak
vagyunk. Óvatosak leszünk. Terveket szövünk, és tartjuk
magunkat hozzá. Senki sem fog az utunkba állni. Senki. Sem a
nevelőapám, sem a nagybátyám, sem a tanárok, de pláne nem az
olyan segghülye barmok, mint Tyler. Nem nősülök meg, még
barátnőm sem lesz. Az egész arról fog szólni, hogy Preppy és
King hogyan mászik ki a szarból, ahelyett, hogy elrohadna
benne.
– De komolyan, mi lesz, ha elkapnak minket? – kérdeztem. –
Nem a zsarukra gondolok, hanem a nagybátyádra, vagy bárki másra, aki hasonló dolgokban utazik, mint amikről most
beszéltünk. Ezek kemény fickók. Rossz emberek. Nem szeretik,
ha ujjat húznak velük. – Első kézből ismertem az efféle alakokat.
Nem egy díler jelent meg nálunk fegyverrel a kezében, hogy
megkapja a pénzét.
Anya általában úgy fizet, hogy behívja őket a hálószobájába,
és becsukja maguk mögött az ajtót.
Lehet, hogy ez a kölyök csak szívat, de minél többet
gondolkozom rajta, annál jobban tetszik az ötlete, egy olyan élet
lehetősége, ahol senkinek sem kell megfelelni, ahol nem kell attól félni, hogy mi lesz majd velem, vagy ezzel a puccos kölyökkel,
aki ránézésre egy egész életre elegendő bántalmazást
elszenvedett már.
Minél többet gondolkoztam a dolgon, annál vonzóbbnak
tűnt az ötlet, hogy amikor felnövök, a magam ura leszek, akivel senki nem mer kikezdeni, akit nem lehet átejteni, mint szart a
palánkon, mígnem teljesen beleéltem magam, és elraktároztam
az agyam egy olyan szegletében, ahonnét, az iskolai
pszichológus szerint, olyan dolgok hiányoznak, mint a jó és a
rossz közötti különbség felismerése. De ebben tévednek. Én tudom, hogy mi a különbség.
Csak nem igazán érdekel.
Mert így jár az ember, ha nincs semmije, ami miatt
érdekelnie kéne.
Ha komolyan akarom venni azt, amit a kölyök mond, akkor
tudnom kellett, hogy nem hagy ott a szarban, ha valami
befuccsol, tudnom kellett, hogy ő is éppen olyan komolyan
gondolja a tervet, mint amennyire én is kezdtem beleélni magam, így muszáj volt megkérdeznem:
– Mi lesz, ha valaki az utunkba kerül? Ha valaki megpróbálja
megfúrni az üzletünket vagy a terveinket?
Preppy a szája sarkához emelte a filctollat, oda, ahol a vér
már kezdett megalvadni. Egy pillanatig elgondolkozva meredt a fejem fölé egy pontra, majd megvonta a vállát, és a szemembe
nézett.
– Kinyírjuk.