Random Oneshots - by me

Cold in LA

*****************************

Ezt a oneshotot seaveyxsoft kérésére írtam. Remélem tetszik <3

*****************************

Tekintetemmel rosszkedvűen vizslattam a szürke, néhol már jeges aszfaltot, mert a gyönyörű, kék íriszeidből olyan szomorúság áradt, amit nem voltam képes elviselni. Főleg tőled nem. Az arcodon nem ült ott az a mosoly, ami annyira megmelengette a szívem, minden alkalommal, amikor én voltam annak az okozója. Helyette alsó ajkadat beharapva próbáltad megakadályozni, hogy legördüljön az arcodon az első sós csepp, ami a szemed sarkában gyűlt össze. Tudni szerettem volna, mi járt a fejedben abban a pillanatban.

– És most mi lesz? – törted meg a már szinte üvölteni vágyó csendet, a tekintetem pedig akaratlanul is rád irányult. – Ki tudja mennyi időre hátrahagysz mindent a saját önzőséged miatt? Megint? – kérdezted, miközben összehúztad magad előtt a barna bőrkabátodat, amit valószínűleg akkor kaptál magadra siettedben, amikor megtudtad, hogy eljöttem otthonról.

– Ez lesz a legjobb, Daniel – vontam meg a vállam, majd a fülem mögé tűrtem az egyik elázott, kósza hajtincsemet. Szakadt a hó, a pelyhek pedig, mivel nem volt annyira hideg, amint földet értek, szinte azonnal el is olvadtak. – Az utóbbi időben nagyon sokat veszekszünk, és ez egyikőnknek sem tesz jót.

– Persze, gyere megint ezzel – forgattad meg a szemeidet. – Mikor lesz ennek vége? – pillantottál az ég felé, majd amikor beszélni kezdtem, újra a szemeimet mustráltad.

– Egyedül nem tudom megváltoztatni a kapcsolatunkat, te is kellesz hozzá – néztem rád. A szemeidben egy hangyányi harag csillogott, de a szomorúság és a kétségbeesettség még mindig jelen volt. – Na meg persze az, hogy akard a változást.

– Hogyne akarnám – vágtad rá azonnal. – Nekem sem jó, hogy néha napokig nem szólunk egymáshoz – ingattad a fejedet, majd egy lépéssel közelebb sétáltál hozzám.

– Pont ezért szeretnék egy kis szünetet – mondtam ki halkan. – Leutazom a szüleimhez.

– Compton-ba? – kerekedtek el a szemeid. Nem ez volt az első alkalom, amikor szünetre lett volna szükségem, de eddig még nem jutottunk el odáig, hogy hazamenjek anyáékhoz.

– Igen – bólintottam, a szemeidből pedig megint alig tudtam kiolvasni, mit éreztél. – Figyelj, tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye? – most én léptem közelebb hozzád, és bár azt hittem, hogy hátrálni fogsz, ennek pont az ellenkezője történt. Tenyereidet a felkarjaimra simítottad, a tekintetedet pedig olyan mélyen fúrtad az enyémbe, hogy szinte a lelkemig hatoltál vele. Látszólag az sem érdekelt téged, hogy az összecipzározatlan bőrkabátod szétnyílt, a szél pedig lágyan befújt a ruhadarab alá, ezzel elérve azt, hogy fázz.

– Tudom, és én is téged, de... – kezdted, a szemeidbe pedig újra könnyek gyűltek. Nyeltél egy nagyobbat, majd folytattad a beszédet. – Amióta Corey nincs itt, minden olyan más. Úgy értem, rossz értelemben más – magyaráztad, én pedig abban a pillanatban már mindent értettem, és a szívem is összeszorult. Azóta a nap óta sokkal ingerlékenyebb voltál, és nem szerettél volna annyit beszélgetni, mint azelőtt. És én idióta, erőltettem. Nem tudtam, hogy mit érezhettél, amikor elveszítetted az egyik legjobb barátodat.

– Igazad volt – szólaltam meg pár másodperc csend után, mire összeráncolt szemöldökkel néztél rám. – Végig önző voltam, nem gondoltam bele, hogy neked milyen lehet most – vezettem a tekintetem újra az aszfaltra, és mivel alig tíz perc alatt nagyon lehűlt a levegő, a hópelyhek elkezdték fehérré varázsolni az egész vasútállomást.

– Tudod mit? – kérdezted hirtelen, én pedig azonnal rád kaptam a tekintetemet, és kíváncsian fürkésztem az arcodat.

– Mit? – kérdeztem vissza halkan, te pedig egyre közelebb és közelebb jöttél hozzám. Egészen addig, amíg már a homlokomon éreztem a forró leheleted. – Felejtsük el az összes hülye veszekedést és menjünk haza, hogy aztán egy nyálas karácsonyi filmet nézve, összebújva aludjunk el a kanapén? – motyogtam a mellkasodba lassan.

– Pontosan – mosolyodtál el halványan, a könnyek pedig lassan teljesen felszáradtak a szemeid sarkából. Amint forró ajkadat a homlokomhoz érintetted, az egész testemben végigfutott a hideg, a pillangók pedig ezredjére is csapkodni kezdtek a gyomromban. – Ez azt jelenti, hogy itthon maradsz? – néztél rám kiskutya szemekkel.

– Viccelsz? Tudod ki fog több órán át zötykölődni a vonaton csak azért, hogy aztán otthon azon gondolkozzon, mennyire hiányzik neki valaki – gondolkodtam el hangosan, majd a szemeidbe nézve észrevettem, hogy akkora mosoly ült mindkettőnk arcára, amit feszítővassal sem lehetett volna levakarni onnan.

– Szeretlek – nyomtál egy puszit a hajamba, miközben a derekamat megragadva egy szoros ölelésbe vontál. Már nem is fáztam annyira.

– Én is téged, Daniel. – motyogtam a nyakadba, majd lehunytam a szemeimet. – Nagyon.

*****************************