Holtak hajnala

Egy kevéske múlt

Egész nap pihenünk Clarke-al. Aztán,  ahogy jött az este, a teljes családunk megjelent a szobában. Felakartam ülni, de nem lehetett, mert én voltam az ölelni való plüss. Még Clarke is felült volna, ami most nem lett volna jó ötlet a varratra való tekintettel. Ahogy szinte körbe álltak minket  kissé fura volt nekem. Clarke még jelezte is, hogy bizony együtt vagyunk  mert egy random csókot adott nekem mindenki előtt, ami persze viszonozza lett. Abby kissé megilletődve nézett ránk, biztos nem szokta meg azt, hogy a lánya ilyen viszonyban van valakivel, aki ráadásul lány. Mégsem volt ideges, inkább nyugodtabban látszott.  A többiek is eléggé nyugodtak lettek, hogy tudják, Clarke épségben van. Marcus szólalt meg elsőnek:

- Nos, ha már mind együtt vagyunk... Illene egy keveset tudnotok erről a fertőzésről...

- Azon túl, hogy hogyan, kik készítették és miért szabadult el? - kérdezte Clarke, amire csak bólintott egyet a férfi. - Ha tudsz újat mondani nekünk...

- Hát, akkor egy kis meseest... - ahogy vette a levegőt Marcus, sejtettem, hogy nem egy egyszerű történet következik. - Pike egy régi barát volt. Tudjátok, hárman jó barátok voltunk gyerekkorunk óta. Egész életünkben együtt voltunk, mint a mester hármas. De egy nap beütött egy kis érdekesség. Egy helyen lett a munkánk, így maradhatunk barátok, vagyis azt hittük. Én az ellenszerkísérletekre lettem kispecializálva, míg Pike és Clarke apja a "Holtak Hajnala" névvel ellátott Vírusalapú szeren dolgoztak. A katonaságnak kellett, ha kitörne a harmadik világháború. Nekem meg az volt a feladatom, hogy ha mások kezébe kerül a szer, akkor tudjuk hatástalanná tenni. Azonban Pike begőzölt, máig nem tudjuk miért. Azóta nem tudjuk, hogy mi történt vele...

- Hát... Elég jó állapotban láttam az ágyon kiszíjazva, miközben a véremet csapolta le.

- Csak meg kell fognom, és nem lesz soha többet jó állapotban... - morogtam halkan, amire csak Clarke figyelt fel.

- Meg se próbált nélkülem! - nézett ránk mindenki, Anya-nak már volt beszólása számomra.

- Hány éve is vagytok házasok? Csak kérdem! - erre a mondatra nem tudtam komoly választ adni.

- Előző élet is számít? - erre Aden bevágta a komolynak ható arcot.

- Hát, ha azt vesszük, igen. Csak össze kell számolni, hogy hányadik életnél tartotok és megtudjuk mióta vagytok együtt. - adta elő logikusan, aztán elmosolyodott ezen mindenki.

- Jól van, látom nem vagytok annyira fáradtak. - jegyezte meg Abby. - Ma még pihenned kell Clarke, de holnap, hangsúlyozom, fokozatosan kezdheted terhelni magad. Rendben?

Kicsit húzta a száját, de csak bólintott egyet. Ebből is tudni lehetett, hogy nem fogja betartani a fokozatos terhelést, hanem egyből erősen fogja a testét terhelni. Bár, ha rajtam múlik, akkor nem fog ez előfordulni. Még egy elég hosszú beszélgetést lefolytattunk. Már elég késő volt, így mindenki menekült aludni. Mi meg ismételten kettesben lehettünk. Akartam kicsit felkelni, mert már teljesen elzsibbadt mindenem, de ahogy ezt megtettem, Clarke is felült az ágyon:

- Hova-hova? - reagált a mozgolódásomra.

- Csak elzsibbadtam teljesen. Egy kicsit jólesik felkelni... - ahogy mondtam, már kelt fel ő is. - Te nem kelhetsz fel!

- Mert? Ha nem bánod, én is elzsibbadhatok el, nem? - ingerült volt a hangja, csak tudnám miért.

- Oké, elfogadva, de ne ilyen hirtelen kérlek! - ültem le mellé, mert csak így hajlandó rám hallgatni. - Megteszed nekem ezt?