Break me! (Jikook)

Menekülj

Hányinger.

És rettenetes fejfájás.

Erre ébredtem este 6 óra tájékán.

Lassan, nehézkesen kinyitottam szembogaraim, ám abban a pillanatban be is csuktam őket, ugyanis egy irdatlan fájdalom hasított a fejembe, ismét.

Morogva nyomtam mindkét tenyerem az arcomra, s megdörzsöltem azt.

A kanapé előtt ültem.
Fejemet hátra hajtva sóhajtottam fel fáradtan.
Körül tekintve sörös üvegek hada fogadott, valamint a mellettem kiborult nyugtatós doboz, miből már jó pár szem hiányzott.

Nem a legjobb párosítás nyugtatóra inni, nem igaz?

Én is jól tudom. De így legalább képes vagyok egy kis időre felejteni, ha csak pár órára is, de kitudok szakadni, a nyomorult életemből, elfutni a valósághoz kapcsolódó problémák, és érzések elől.

Nehezen feltápászkodtam a mocskos padlóról.
Borzasztóan szédültem, így a falnak támaszkodva botorkáltam el a fürdőig, ahol aztán egy jó adag hányástól is megszabadultam.

Miután kihánytam magamból a maradék életerőm is, a mosdókagylóhoz léptem, s fellocsoltam az arcom egy kis hideg vízzel, hogy azért némileg valamilyen szinten magamhoz térjek.
A vízcsap fölé felszegelt tükörbe pillantottam.

Csak bámultam a sápadt arcom, ahogy a vízcseppek versenyt futva a bőrömön, szépen lassan lehullnak, csepegő hangot hallatva.

Kezdett kitisztúlni a fejem, így fokozatason jöttek vissza az emlékeim is a ma reggelel kapcsolatosan.

12 órával ezelőtt, ma reggel:

Hulla fáradtan, végtagjaim nem érezve dőltem le a kanapémra, az alig pár négyzetméteres kis lakásban.

Össz-vissz ennyire futotta. Egy mocskos patkány lyukra, Szöul egyik lepukkantabb negyedében.

A ház nyugtató csendjét a csengő hangja törte meg.
Felültem. Az ajtóra néztem. Nyeltem egyet, reménykedve hogy nem a tulaj érkezett, hogy behajtsa rajtam a két havi lakbér tartozásom.

Az ajtó előtt megtorpanva, a levegőben maradt a kezem, miközben lelkiekben felkészültem a legrosszabbra.
Mély lélegzet, majd kattant a zár.

Megpillantottam az előttem idegesen ácsorogo fiút, ki egyik lábáról a másikra lépett.
Nagyot sóhajtottam mire, rám kapta a tekintetét.

-Szia Jimin. - Köszönt egy halvány mosollyal, majd mikor meglátta az arcom és a nyakam, képéről lehervadt a mosolya - Megint...megint erőszakos volt ?

Kérdezett rá , utalva a felszakadt számra és , a sötét lila színekben úszó nyakamra, min néhol vérző sebek, és fognyomok is helyet kaptak.

Bólintottam.

-Azt hiszik mert van pénzük mindent megtehetnek, és ami a legundorítóbb az egészben, hogy némelyiknek családja is van. Míg otthon haza várják, addig ő számára ismeretlen srácokat kurogat. Sosem fogom megérteni a gazdag embereket. - hajtottam le a fejem, miközben a pulcsimmal, igyekeztem eltakarni sebes nyakam.

-Jimin, én nagyon sajnálom, hogy nap mint nap ezen kell keresztül menned...-

Kezdte volna el a szokásos mártír beszédét, amihez jelen pillanatban semmi energiám sem volt végig hallgatni, így felbe szakítottam, mielőtt befejezte volna.

-Ne sajnáld, tudom hogy egyáltalán nem izgat téged, hogy mi van velem hogy, hogy vagyok, ahogy anyát és apát sem.

-Jimin ez nem igaz...-