SUPRISE •myg•

fünf

November 27./Gwak ház

Gwak HakChi

Amint kinyitottam a szemeim nem láttam mást, mint sötétséget. Na mármost van pár opicó, ami előfordulhatott. Például, hogy megvakultam. vagy, hogy sötét van a szobában, de az csak egy mellékes dolog.

-Hedvig! -szóltam a sötétségbe bámulva. Nem hallottam semmit, azonban éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy ott van. Ki araszolgattam az ágyból, olyan lassan, ahogy csak tudtam, mivel nem tudtam mire léphetek rá, vagy miben bukhatok fel. Pár lépés után felbátorodtam és igyekeztem gyorsabban lépkedni az ajtó mellett lévő villanykapcsoló felé. Őshiba, ha van egy kutyád -esetünkben egy hatalmas dögről van szó. Piszok nagyot estem volna, ha Hedvig nincs akkora , mint egy termetes franciaágy. A tű, ami a karomban lapult mindaddig, úgy döntött, hogy ő akkor kiszakad magának, hogy nehogy megússzam már sérülés nélkül. Hedvig csak nyekkent egyet, majd trappolást hallottam a szoba másik feléből. A villany feloldódott én meg kerek-perec akkor elvesztettem azt a maradék kis látásomat amit az ablak fényei segítségével nyertem. Valaki, aki nem anya volt, hisz anyának nincsenek keringési problémái -nem hideg a keze a meleg szobában. Apának pedig nem ilyen puhák és vékonyak az ujjai. Po bácsit pedig még akkor sem lehetne felkelteni álmából, ha a tetőfedő jönne látogatóba. Hunyorogtam az erős fény hatására, szinte perzselt a retinám ahogy igyekeztem felnyitni a szemhéjamat. Végül kitiszult a kép és Hedvig is eltűnt a lábam alól, már csak a két kar maradt ami a könyökömnél fogva tartott. A pillanat alig tartott egy másodpercig, hiszen a személy aki a karjaiban tartott  számomra teljesen ismeretlen volt. Rémülten hanyatt estem, minek következtében bevertem mindkét karom a tarkómmal együtt. A szőke srác utánam kapott, azonban mielőtt hozzám érhetett volna izomból kigáncsoltam. Szegényt hirtelen megsajnáltam, akkorát puffant mint egy súlyos krumplis zsák, hiába tűnt vaságyastól ötven kilónak. Szőke hajához kapott hátul a fején, majd megszólalt.

-Megvesztél? -dörzsölte a fájó pontot.

-Ki az anyám vagy és hogy jutottál be? -nagy szemekkel néztem rá célozva, hogy számítok őszinte válaszadására.

-Én leszek a személyi ápolód, Gwak úr engedett be. -értetlenül a térdére támaszkodva felállt. Kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen, azonban nem fogadtam el. -Makacs vagy?

Válasz nélkül megráztam a fejem. Arra gondoltam, hogy leállok vele kötözködni, de lefoglalt a látvány, amit ő maga szolgáltatott nekem. Szinte gyönyörű volt. Úgy nézett onnan fentről, mint egy angyal, melyet aláfestett a feje mellől kiszűrődő lámpa fénye.

-E-ez beteg... -suttogtam magam elé elnyújtva a szavakat. Rögtön melegebb lett és már nem is éreztem a karomból csordogáló vér nedvességét, mely a szőnyegen végezte. -Hedvig, gyere velem. -mondtam kissé sokkos állapotban, mire a kutya szó nélkül segített felállni. A szőke döbbent tekintetével álltam szemben, ki a termetes állat jelenléte láttán hátrébb lépett kettőt.

-A karod! -szólt meglepetten.

-Ja, van kettő is. -szorítottam a könyök hajlatomat és a fürdő felé vettem az irányt. Nem hiszem el, hogy első látásra megtetszett nekem ez a srác. Szinte kilyukad a vesém a gondolatra, hogy én egyáltalán vonzódjak valakihez. Elvégre én jól megvagyok egyedül, itt van nekem a kutyám meg a szüleim. Az bőven elég. Aztán félig itt van Po bácsi is, aki ugyan sokat utazik, de mindig igyekszik sok időt nálunk tölteni tudván, hogy bármikor elpatkolhatok. Ott van az is, hogy be kellett volna nekem mutatkoznia és a szüleimnek nem is szabadott volna beengednie ide anélkül, hogy megkérdeznek róla. Épp, hogy csak beértem a fürdőszobába ő ott volt a nyakamban.

-Hagy kezeljem le a sebet. -kérte halkan. Nem tűnt szerény srácnak, nem is értem mi a baja. Biztos azt hiszi alacsony a felfogási szintem és ha szépen kéri szót fogadok mint egy kisgyerek.

-Ööö, nem. -hunyorítottam. A mosdó fölé hajolva lemostam a vért a karomról és mikor azzal végeztem kinyitottam a csap feletti szekrényt, hogy kivegyek egy kis vattát és rakjak egy sebtapaszt a még mindig vérző sebre.

-Kérlek, csak engedd hogy lefertőtlenítsem. -fogta meg a csuklóm a levegőben. Hedvigre néztem aki még csak rá sem mordult a modortalan srácra akinek vagy elfelejtettem a nevét, vagy apu még nem is mondta. Lassan elemeltem a kezem a szőkétől.

-Te nem mondasz semmit? -figyelembe sem vettem a mellettem értetlenül ácsorgó ápolót aki még mindig csak le akart kezelni és a kutyám barna szemeibe néztem. Ő azonban nem reagált semmit. Még csak úgy sem tett mintha értette volna amit mondtam. Mérges tekintettel vizslattam őt.

-Biztosan beütötted a fejed. -mondta a srác majd oldalra döntötte a fejét, hogy jobban megnézzen magának. -Ha nem kezellek le el is fertőződhet. -mutatott a bal karomra.

-Majd én ütöm be a te fejedet, nem hibbantam meg, az a kutya mögötted szebben artikulál mint te úgyhogy leszel szíves vagy potrohos, nekem teljesen mindegy, de másszál ki az aurámból mielőtt elpattan az agyam és orrba talállak vágni. 

Döbbent arcot vágott. Egy ideig csak nézett, míg én igyekeztem rájönni mit is gondolhat most. Lehet picit túl durva voltam. De miért is aggódom ezen, sosem érdekelt mások véleménye. Legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. Mire végre Hedvig is megmozdult, odajött, megnyalta a kézfejem és leheveredett a lábfejem mellé. Vissza vezettem a tekintetem az előttem álló fiúra, aki lassan a könnyeit törölgette a nevetéstől. Egyszerűen próbáltam rájönni, hogy hogyan alakulhatott ki ez az abszurd helyzet. 

-Endorfint nyeltél vagy mi? -kezdett az agyamra menni, hogy alig kap levegőt így otthagytam és előszedtem a vattát, majd a tiszta alkoholt is mire abba hagyta a nevetést. 

-Vicces vagy. De ezt had csináljam én. -mosolyogva vette ki a kezemből a cuccokat amit hitetlenül hagytam. Miért nem vagyok igazán mérges? Nem lenne szívem orrba vágni. Ez rossz jel.