Hanami

1.

Ha az első hűvösebb szellő megcsókolja a virágokat,

az erdőt szirompázsit borítja;

És az ősz megérkezett.

„Once you've been loved once

and have loved once,

you cannot forget it."

– Natsume Yuujinchou

A tavasz hírnökének mindig a rózsaillatot libegtető szellőt tartották, ám akadnak kevesek, akik számára az idő megállt, mikor az utolsó levél is aláhullt a kopár fáknak. Ők azok, kik nem várják már se a tavaszt, se a nyarat, a körforgás megakadt. Csak elvétve találkozhatunk velük, megbújnak az árnyak között, vagy épp a tömegekben, semmivel sem másabbak a többieknél, mégis levegőnek tekintik eme kevéske réteget. – Az aprócska, fürge ujjak megálltak a régi, kopott gombok felett, hosszú szempillái meg-megremegtek, ahogy felemelte mélykék gömbjeit, tekintete a távolba révedt. Halvány barack ajkai alól egy lágy, néma sóhaj bukkant ki, tejfelszőke haját libegtetve, ezzel segítvén a kellemes fuvallatnak, amely bejárta az egész barátságos kis kávézót, az odalátogatókat elbágyasztva és még egy kávéra, vagy teára marasztalva.

A lány pupillái kitágultak, mikor egy számára halovány mozgás megzavarta a gondolatvilágában tett sétáját, és ujjai újból felvették a ritmust, gyors táncot lejtve a billentyűzetén. De az egész csupán pár percig tartott, mikor apró lopott pillantásokkal figyelte az előbbi helyszínt, s érdeklődését megint megragadta, mivel a koppanások lelassultak, majd elhaltak a helységben.

Kilátását csak egy barna, göndör fürtös férfi takarta ki néha, aki az egyik felszolgálólánnyal kacérkodott. Ám az aranyüstökűnek fel sem tűnt az előtte zajló jelenet, szinte érdeklődéstől ragyogó szemei a falon túli világra bámultak.

A pincérnő hirtelen ugrott egyet és elejtette a tálcát, amiről az ócska kínai csészék boldogan adták meg magukat a gravitációnak. A neszre a lány összerezzent, majd felfedezve ismételt hibáját, egy újabb mély lélegzetvétel kíséretében még egyszer, immár az elmúlt fél órában negyedszer látott neki munkájának. Ezt a fejezetet még ma be akarta fejezni tizenhét óra előtt, és már most délután négy múlt.

Eközben a kávézóban dolgozó is eltakarította zavarának tárgytörmelékeit, és a kalamajkát okozó férfi is visszaült eredeti helyére, s unott arccal bámult ki az ablakon, egy vidám dalt dudorászva. Próbálta kizárni a környezetét tudatából, leginkább azt a nőt, aki a régi, kopott írógép mögül legalább 30 perce szúrósan bámul rá, és néha pötyög valamit a papírjára. Ugyan, mégis ki használ manapság ilyen elavult gépet? Ez valami vicc? Így akarja egy, a múlt homályába veszett ellensége megfigyeltetni és kikészíteni? Ez nem történhet meg.

Lassan állt fel az asztal mellől, léptei oly' simák és nesztelenek voltak, mozdulatai pedig kimértek, hogy senki sem vette észre, amint a sűrű koppanásokkal övezett furcsa lány felé igyekezett, aki teljesen beletemetkezett az előtte fekvő írott világba, néha ajkaiba harapva, amikor nem jutott eszébe egy-egy megfelelő kifejezés.

– Hmm? Pedig azt hittem, hogy a már engem dicsőítő ódáid végéhez közeledsz – jegyezte meg egy dallamos férfihang mögüle, amire kis vártatva ugrott csak meg.

– Elnézést? – Elnyújtva beszélt, óvatosan, mintha attól félne, nem neki intézték az előbbi kijelentést. Zavart kék íriszei szűkebbek lettek, az alaptalan gyanú árnyéka ott lebegett mögöttük, hogy képzelete játszik csak vele ismét.

A csokoládé gömbök tulajdonosa besiklott az előtte elhelyezkedő helyre, és kíváncsian fürkészte a lány koncentrált arcát, aki ismét a régi gépén pötyögött.