Hanami

5

Bár az első meleg fuvallat megsimogatja a tájat,

az álmosság leple még jelen van,

és a szív nehéz;

A körforgás véget ért.

„In the end, it doesn't

matter whether you're

a youkai or human...

All that really counts is that

they're important to you."

– Natsume Yuujinchou

A csicsergő madarak dallamos szólama hitet adott az áthűlt szívekbe a korareggeli, borús napon. A pázsit színtelen takaróját már messze vitte a langyos szellő, az élénkzöld között a frissen ébredő virágok színes pompája tündökölt, illatukkal odacsábítva a döngicsélő népséget.

Egy kipihent szürkemókus szaladgált üdén otthona és a finomságokat sejtető talaj között, néhol párjával kergetőzve és élvezve a gyenge harmatos füvet, amint az hasukat cirógatta a lágy légmozgás karmesteri játékát követve.

A Nap hiába bújt el az éltető esőt ígérő felhők homályába, a természet nyüzsgését elriasztani nem tudta. A távolban az ég zörömbölését a figyelmesebbek már meghallhatták, de a munkájukba siető felnőttek nem törődtek a morajlással. Egy-kettő volt tán, aki esernyőt rejtett táskájába, hogy megelőzvén a bajt, felkészülten várja.

A szeszélyes időjárás mégis könnyedséggel töltötte el a legelkeseredettebb lelket is, mert az élet illatát vitte szárnyain. A tavasz megérkezett, és íme, egy év a végéhez ért, hogy ismét elkezdje örökké tartó táncát, dacolva bármivel, mely útjába áll.

Hana nem hagyta el a várost, hetente többször visszalátogatott a kedvenc kávézójába, járta az utcákat. Nem ismerte fel, mi marasztalta, azonban teste motorja helyén ólomsúlynyi nehézséget érzett, mely szorongatta, kedvét szegte. Gyengébb volt, mint valaha. Érezte, és kedves barátai is tudták, hogy hamarosan távoznia kell.

Kinoko mellette ült a padon, egy elhagyatottabb részén a parknak találták azt. Reggelente mindig szabad volt, és délután is nagy ritkán tévedt ide egy-egy pár. A kis gombácska sok időt töltött vele, és amióta kijött a jó idő, teljesen megfiatalodott, élénk árnyalatokban tündökölt, ezt a ragyogását kedve is tükrözte.

Egy dallamot dudorászott mellette, amit az erdőben fogócskázó gyerekektől tanult el, miközben lábát ütemesen lóbálta a levegőben. Nem rég fejezte be az idős árustól elcsent fagylaltját, akinek fel sem tűnt a megüresedett helye a hűsítő nyalánkságnak, vevői is szenilisségét okolták figyelmetlenségéért.

A szellemlány türelmesen várta az emberbarátai jelentkezését a kérésével kapcsolatban. Úgy vélte, felesleges siettetnie őket, mivel ellenszolgáltatást nem nyújthat, s biztosan akad egyéb gondjuk is. Valamint nem egyszerű valakit megkeresni, aki már nem él, és nem emlékszik semmire sem. Tervei szerint, ha nem lesz megoldás, még mindig visszatérhet jövőre, hogy megérdeklődje a fejleményeket. Ideje annyi már, mint a tenger.

Ujjai szaporán jártak a billentyűzet felett, érezte, munkája végénél tart. Nem tudja, miért fontos számára, hogy befejezze irományát, de ha találgatnia kellene, első ötlete a múltjához köthető lenne.

– Meddig kell még várnom, míg befejezed? – Jött a vékonyka hang, amihez Hana annyira hozzászokott, és már nehezen tudná napjait elképzelni nélküle.

– Nem soká', Kinoko, nem soká' – nyugtatta kedvesen a lány. Amint az ujjbegyek megérintettek egy-egy gombot, apró kristály-gyöngyöcskék gurultak és olvadtak el azonnal, csilingeléssel jelezvén rövid életüket. Az aprócska youkai megszerette a dallamát.