Csókteszt

Harmadik

A napok elteltével hirtelen azon kaptam magam, hogy kezdem irtózatosan utálni Benjámint. Egy részem még mindig odavolt érte, viszont a másik legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben.

A büfés beszélgetésünket követően, ahányszor találkoztunk, és alkalma adódott rá, folyamatosan cukkolt. Hol láthatatlan melleket utánozott a mellkasán, hol beszólógatott, hogy 'Hé, kávéfoltos lány!', hol szinte nekem csapta az ajtót a folyosón. Kezdtem azt érezni, hogy jobb volt, mikor észre sem vett.

− Ha még egyszer hozzám szól, esküszöm leütöm, mint egy legyet! – morgolódtam az udvaron Csengének, az egyik pad felé sétálva. Nagyszünet volt és jóidő. Kár lett volna kihagyni egy kis friss levegőt távol az általánososoktól zajongó hátsó udvartól. Leültem a padra, és megkezdtem a kekszemet.

− Hagyd figyelmen kívül. Egy idő után úgyis megunja. Nem az a kitartó fajta – mondta a barátnőm a mobilját nyomkodva. – A hét folyamán ismét frissült a lista. Immár huszonöt lánynál járunk. Ez az idióta tényleg végig akarja csókolni a fél várost.

− És még azt mered mondani, hogy nem kitartó? – emelkedett pár oktávot a hangom, ugyanis kezdett zavarni a tény, hogy ennyire kigúnyolják a levelem.

Eddig ügyet sem vetettem rá. Úgy voltam vele, ha már kiszivárgott, örüljenek, hogy olvashatnak egy ilyet. Mellesleg a blogom nézettsége is eléggé megugrott. Páran gratuláltak, hogy ilyen bátor vagyok, páran meg sajnálkozó üzenetekkel illettek, hogy hogy lehettem ilyen hülye, hogy pont Benbe szeressek bele. Köszönöm, most már én is tudom, hogy egy hatalmas hiba volt, és az az idióta meg se érdemli, hogy legalább ránézzek.

− Attól, hogy hetente több tíz lánnyal smárol olyan kifogást használva, hogy meg akarja találni, ki írta neki a levelet, nem lesz valaki kitartó. Hidd el, ezt élvezetből teszi. Kétlem, hogy a leveled ösztönözné. Most legalább van oka lányokat megfektetni.

− Undorító – motyogtam az orrom alatt, tekintetem az épületre vetült. Bárcsak el tudnám felejteni mindezt. Bárcsak sose találkoztam volna Bennel.

− Na mindegy! – sóhajtott fel a barátnőm, és a zsebébe csúsztatta a készüléket. Ellopott egy kekszet, és azt rágcsálva tért rá a következő izgalmas témánkra. – Jövőhéten kirándulás!

− Még mindig nem lehet tudni, kik jönnek?

− Nem teszik közzé a névsort, mivel bejött az a törvény az adatok védelmével, vagy mi.

− Bezzeg Bennek szabad lányok nevét kiírnia az internetre! – forgattam a szemem.

− Neked kellene egy pasi. Komolyan mondom. De egy olyan, aki lehetőleg komoly, és nem csak arra hajt, hogy megfektessen – fordult felém Csenge. Már hallani is véltem, hogy forognak a kerekek a fejében.

− Nem kell nekem senki! – szóltam közbe, mielőtt valami frappáns ötlet hagyná el a száját.

− Hátha találunk valakit a táborban. Biztosan lesznek ott még jópasik!

− Milyen jópasik lehetnek egy önkéntes, gyerekeknek szóló táborban? Az olyanok messze kerülik az ilyeneket – vontam össze a szemöldököm.

Hiába tartottam hülye ötletnek, sejtettem, hogy valahol legbelül Csengének igaza van. Kellene nekem egy olyan pasi, aki eltereli a gondolataim Benről, akinek valóban fontos lennék, és megbecsülne. De mégis hogyan bukkanhatnék egy ilyenre, amikor az életemet a suliban és otthon töltöm, szinte sehova nem járok el, ha Csenge nagy nehezen nem rángat ki a szobámból? Nem vagyok egy társasági lény, és attól tartok, soha nem is leszek.