Sötétség vonzalma

Első fejezet

Bizony kedves olvasó! A napló- vagy önéletrajz-szerűségemet tartod a kezedben. Amikor ezt olvasod biztos azt gondolod, hogy ez a könyv is olyan, mint a többi: a fantázia szüleménye. Mielőtt tovább folytatnád az olvasást, kérlek gondold át, mert amiket itt leírok, megtörténtek. Minden igaz belőle és szeretnélek kiábrándítani abból az álomvilágból, amiben én is éltem. A világunk tele van veszélyesebbnél veszélyesebb élőlényekkel, akik az árnyakban rejtőzve keserítik meg az emberek mindennapjait. Na, de inkább itt abbahagyom az ijesztgetésed és folytassuk életem történetét.

Átlagos 17 éves lány voltam. Átlagos gondokkal, és átlagos élettel. Igaz, hogy mindig is egy kalandosabb élet után vágytam. Olyanra, amiket az ember csak a könyvekben és a filmekben láthat. Nos, ezt aznap este sajnos többé kevésbé meg is kaptam.

Nem sokra emlékszem a történtekből, de mielőtt elájultam volna végtelen megnyugvás tört rám. Csodálatos érzés volt. Hiába mélyesztette támadóm a fogait a húsomba, az csak az elején fájt. Nem szerettem volna tiltakozni, az életemet menteni, csak a nyugalmat akartam érezni örökre. A nyugalmat, ami körülölelt és lecsillapította a bennem tomboló félelmet. Utána már csak a sötétséget láttam. Amikor magamhoz tértem iszonyatosan fájt a fejem. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy teherautó...legalább kétszer. Kinyitottam a szemem és nehezen átgördültem az oldalamra, majd felültem. Iszonyatosan hasogatott a fejem, ezért nehéz volt bármire is ráfókuszálnom, de nagy nehezen kivettem a körülöttem lévő szemeteseket és kis ajtókat, amik a szűk utcára nyíltak. Egy sikátorban vagyok, állapítottam meg.

-Végre, hogy felébredtél! -szólalt meg mellettem egy hang. Szememet odakapva rájöttem, hogy egy fiú ül szemben velem a falnak dőlve.

-Hol vagyok? - dörzsöltem meg a szemem, miközben feltápászkodtam. Még mindig nem derengett semmi.

-Nem emlékszel? -nézett rám nagyra tágult pupillákkal.

-Hááát...- gondolkodtam el. Körbe nézve a kisutca egy nyárfákkal szegélyezett járdára nézett. Nem messze tőlem pedig kisebb vértócsák voltak.

-Mi a...?- kezdtem el hátrálni a sikátor másik vége felé. Hogyan is felejthettem el! A nyakamhoz kaptam, de semmilyen sebet nem találtam ott.

-Várj! Kérlek! Én nem... Hadd magyarázzam meg! – akkorra már ő is felállt és könyörgő tekintettel elindult felém.

-Ne! Ne merészelj közelebb jönni! -figyelmeztettem- Tudod mit? Inkább felejtsük el. -kértem kétségbe esve -Nem jelentelek fel meg semmi, esküszöm. – hátráltam még tovább, majd megfordultam és elkezdtem szaladni. Úgy futottam, ahogy csak bírtam. Arra számítottam, hogy zsákutcába kerültem, de hála az égnek a sikátor legvégén egy kisutca fogadott. Még hallottam, amint a fiú szitkozódva utánam kiált. Azt leshette, hogy visszaforduljak, semmi pénzért vissza nem mentem volna.

A főútra kiérve megláttam egy templomtornyot és ijedten vettem észre, hogy már fél 8 is elmúlt. Anya meg fog ölni! Hátra sem nézve kétségbeesetten kezdtem el rohanni hazafelé, párhuzamosan a nyárfás utcánkkal. Így egy kissé hosszabb útnak néztem elébe, viszont a fiút elkerülhettem. Hacsak nem tudja hol lakok... Az első 500 métert teljes erőmből futottam le, majd lelassítottam. Nem sok volt hátra a házunkig, de nem akartam kifulladva beesni az ajtón. A történtek után biztos voltam benne, hogy hetekig nem fogok tudni nyugodtan aludni. Nem ez volt akkor a legnagyobb problémám.

A nagy sietségben nem vettem észre a vérfoltokat a pólómon. Ráadásul aznapra pont egy fehér felsőt vettem fel a kabátom alá, ami legalább fekete volt, így a vérem nem hagyott látható nyomot rajta. Legalábbis messziről, de azt majd kimosom a fürdőmben. Végképp nem értettem: hova lett a seb? Mert ha vér van, sebnek is lennie kéne. Úgy éreztem magam lassan az idegsokk határára kerülök, ha nem nyugtatom le magam. Nyugi, csak hallucinálsz a történtektől! Minden a legnagyobb rendben! – mondogattam magamban.

Ekkor értem a házunk mögötti kis utcácskába, és nagy megkönnyebbülésemre észrevettem, hogy anya kint hagyta a mosott ruhákat száradni. Óvatosan kinyitottam a kiskapunkat, nehogy megnyikorduljon, majd elosontam az ablakok alatt, vigyázva, anya meg ne lásson. Levetettem magamról a véráztatta pólómat és átvettem egy tisztát, ami igaz, kicsit vizes volt még, de a célnak megfelelt. A fehér ruhadarabot pedig betuszkoltam a kabát zsebébe.

Elindultam volna a bejárati ajtóhoz, amikor egy csodálatos illat csapta meg az orromat. Mennyei volt, szinte hívogatott magához. Arra emlékeztetett, mikor még a nagymamámmal áfonyalekvárt főztünk napokig. Összefutott tőle a nyál a számban és megkordult a gyomrom. Meg se próbáltam küzdeni a késztetés ellen, ugyanis aznap ebéd óta nem ettem semmit annyira siettem a parkba (ami nálam nagy szó, mivel, ha lehetne az evés lenne az egyik kedvenc hobbim). Akartam az illat forrását, így hát elindultam. Olyan volt, mintha vezetne maga felé. Ösztönösen követtem egyenesen a házunk mögötti szemetesek helye felé. Éreztem, hogy egyre erősebbé válik ez a csábító illat. A kerítéshez érve befordultam, majd tovább haladtam míg el nem értem a nagy kukákig Azt hittem, hogy valamelyik szomszéd ugrik át hozzánk valamiféle frissen sütött csodával. Azonban nem így volt, és a világom végleg összetört.