Sötétség vonzalma

Prológus

  „Megint egy csodás nap kezdete!" -gondolta Beck miközben rácsapott az idegesítően csörgő vekkerére. Hétfő reggel volt, az idő pedig szokatlanul hideg, ahhoz képest, hogy még csak október utolsó hetében jártak. A Halloween közeledtével a kisváros utcái szép lassan mindenhol felöltötték ünnepi formájukat, ami leheletnyi hátborzongató érzést kölcsönzött a mindennapoknak.

Beck nem akart ezen a héten bemenni a suliba, mivel már csak ez az egy választotta el a szünettől, viszont édesanyja nem hagyta lógni lányát, nehogy a végén még hozzászokjon a kimaradásokhoz. A lány kelletlenül kikászálódott ágyából, lassan elvonszolta magát a fürdőig és egy zuhannyal végleg felébredt. Felvette az előző este kikészített ruháit, gyorsan bepakolt a könyveit és már nyitotta is az ajtót, hogy elinduljon a földszinti konyhába. Válla fölött szomorúan visszanézett hívogató meleg paplanjára, a telepakolt könyvespolcaira, amiken friss könyvek várták volna, és az asztalára, amiken a rajzai szanaszét hevertek javításra várva. Sóhajtott egy nagyot és elindult megreggelizni. „Már csak 4 napot kell ezen kívül kibírnom! Már csak 4 nap!" Hajtogatta magában, miközben elpusztította a szendvicsét és elindult.

Suliba menet találkozott pár osztálytársával, akik útközben kicsit elterelték figyelmét a szürke mindennapok gondolatától, de a lány életkedvét nem tudták meghozni. A tanórák nem voltak olyan szörnyűek, ráadásul nem lettek elhalmozva temérdek házival se, ezért Beck elhatározta: aznap délután kimegy a parkba rajzolni egy keveset. Hazaérve boldogan nyitotta ki a hűtőt és nagy mosollyal vetette rá magát az édesanyja által készített finom spagettire. Ezután sietve elintézte a tennivalóit, összepakolta rajzeszközeit, majd a lépcsőn lefelé jövet szembe találta magát megérkező édesanyjával, Sarahval. Az emberek mindig megjegyezték, hogy olyan mintha testvérek volnának. Sarah Carmen pár évvel idősebbnek nézett ki Becknél, hiába volt köztük legalább 19 év. Ugyanolyan gesztenye barna hajjal rendelkezett mindkettőjük, magasságuk is megegyezett, csak a szemük színe különbözött. Míg anyjának gesztenyebarna szeme volt, addig az övé sárgás barna, már-már arany színbe hajlott.

-Szia Anyu! Kimehetek a parkba rajzolni? 7 órára hazaérek ígérem. -nézett könyörgő szemekkel anyjára.

-Szia kicsim! -adott egy gyors puszit lánya homlokára. - Legyen inkább 6.Már hamarabb sötétedik és nem szeretném, ha sokáig kimaradnál.

-De anyu! Ez csak egy plusz óra. Igazán nem kell féltened.

-Háátt...Na jó. -rázta meg a fejét megadóan. -Legyen. De ez az utolsó alkalom az évben, hogy engedtem neked. -ölelte meg Becket búcsúzásként és elindult a nappali felé.

A lány vidáman nyitotta ki az ajtót és indult el a park felé. A rajzolás volt a mindene. Természetesen más hobbija is volt, mint például az olvasás, de csak a rajzaiban tudott olyan világokat létrehozni, ahol egy-egy pillanatot megragadva valami újat teremthetett meg. Az ilyen alkalmakor pihente ki a mindennapok fáradalmait. Minden egyes ceruzahúzással kiadta azokat a dolgokat, amik a szívét nyomták és ilyenkor végre felszabadultnak érezhette magát. Ráadásul csodálatos érzés volt kint ülni a meleg kabátjában és sáljában miközben rajzolt. Különösen örült, hogy a parki tavacska befagyott aznapra, mivel a napfény csillanása a jég felszínén visszaverődött a fákra és egyéb növényekre, ezzel szépen megvilágítva azokat. Gyorsan dolgozott, hogy minél több skiccet tudjon papírra vetni, amiket este tervezett festékkel színessé varázsolni. Be is fejezte az elsőt, aztán jöhetett a következő és így tovább.

Annyira belemélyedt az alkotásba, hogy észre se vette mennyi ideje van kint. Szomorúan összepakolta a holmiját és elindult hazafelé. Otthonuk nem volt messze a parktól, csak pár háztömbnyire. Gyönyörű volt arra az út. A járda szélén végig nyárfák nőttek, amik az őszi időben sárga színekben pompáztak. Aranyba hajló leveleik beterítették az egész járdát és a mellette futó utat. A másik oldalon szebbnél szebb üzletek sorakoztak, néhány étteremmel megszakítva a boltok sorát. Miközben gyönyörködött az utca szépségeiben hirtelen feltámadt a szél és nem akart alább hagyni. A lány megrázkódott és összébb húzta a kabátját, viszont a sáljáról megfeledkezett. A szél felkapta a nyakából és elrepítette a szemei elől. Beck szitkozódva haladt tovább, és gyászolta a meleg ruhadarabját. Esélytelennek találta, hogy utolérje vagy esetleg megtalálja azt.

Éppen egy kisutca mellett sétált el abban a pillanatban, amikor meghallotta. Valami fellökte a közvetlenül a mellette álló szemetesek egyikét, ezzel kisebb szívrohamot hozva a lányra. Gyorsan odakapta a tekintetét, amikor tudatosult benne, hogy az a valami egy ember, aki eszméletlenül feküdt a kuka mögött. A sokktól pár pillanatra lefagyott és csak nézte a mozdulatlan testet a sikátor árnyékaiban, majd észbe kapva odarohant. Egy fiú volt az, ráadásul az iskolájában volt végzős. Szép arca feldagadt, ajka felrepedt és a karja... a karja borzasztóan nézett ki. Mintha megtámadta volna egy vadállat. Vénái szabályosan kiálltak a húsból és egy kevés vér még mindig szivárgott belőlük. Ha nem a saját szemével látja nem hiszi el. Bele kellett volna halnia, de még mindig lélegzett. Igaz, gyengén. A pulzusát viszont egyáltalán nem tudta kitapintani.

-Te jó ég! Mi tette ezt veled? -suttogta maga elé elképedve Beck.

Éppen felállt volna hívni a mentőket, amikor a fiú szeme megmozdult. A lány mit sem sejtve visszahajolt fölé és elkezdte szólongatni. Végre kinyíltak kék szemei. Üvegesen nézett maga elé, arcáról semmilyen érzést nem lehetett leolvasni.

-Jajj de jó, hogy magadhoz tértél. -kezdte a lány, mire a fiú szeme hidegen a lányra szegeződött. Emberi szemnek követhetetlenül mozogva elkapta a lány két csuklóját a földre szegezve azokat, fölé helyezkedett. Becknek el se jutott még a tudatáig mi történik vele, amikor a rajta ülő fiú feltépte a torkát. Iszonyatosan fájdalmas volt, ahogy érezte, hogy a fogak felszakítják a húsát. A sokktól, a gyors és nagy vérveszteségtől viszonylag hamar szemei elé kúszott a sötétség. Az én szemeim elé.