Sötétség vonzalma

Második fejezet

Két szemetes között egy hulla feküdt. Bizonyára friss lehetett, mivel a vére még folyt a sebeiből. Hasát felvágták vagy feltépték valamivel és a belei kifolytak a földre. Szeme fennakadva üvegesen nézett az ég felé. Epe tolult a torkomba és elkezdtem öklendezni. A kerítésnek támaszkodva áttámolyogtam annak másik oldalára és kiadtam magamból azt, aminek jönnie kellett. Összerogytam. Meredten néztem magam elé. Mi volt ez? Nem akartam felfogni, de már kezdtem kapizsgálni mi is történt. Éhesen sétáltam ide egy hullára! Egyszerűen szürreális volt az egész. Láttam már pár filmet és mindig is jókat nevettem a főhősök naivitásán. Ha lehet ezt mondani, én is egy ilyen naiv lánnyá váltam.

-Micsoda irónia! -nevettem fel hisztérikusan.

-Hát elég nagy szívás!

Összerezzentem. Az a fiú állt mellettem a kerítésnek dőlve. Fejét leszegve szomorkásan nézett le rám.

-Hogy történhetett ez? -kérdeztem könnyeimet letörölve olyan szúrós tekintettel nézve rá, hogy inkább elfordította a fejét.

-Gondolom magadtól is rájöttél már.

-Nem ezt kérdeztem. Ha jól tudom te egy átlagos srác voltál, aki velem egy suliban szívott minden egyes nap.

-Voltam! -nyomta meg a szót. -Hála egy „kedves" idegennek. Elsétáltál amellett a felkapott új étterem mellett, ugye? Na, ott dolgozok... vagyis szerintem inkább csak dolgoztam. Kivittem a szemetet, amikor megláttam egy sötét alakot a sikátor legvégén. Gondoltam nem veszek róla tudomást, biztos egy csöves, aki az általam kivitt maradékra vár. Viszont amikor hátat fordítottam neki, az a valami elkapott, a falhoz vágott és feltépte a karomat. Aztán bumm! Így ébredtem...bár szerintem észrevetted. – dörzsölte meg a tarkóját zavartan.

Nem tudtam mit válaszolni neki, ezért inkább rákérdeztem a nyilvánvalóra.

-Akkor most mi ghoulok vagyunk?

-Hogy mi? -nézett rám nagy kerek szemekkel.

-Tudood... Emberhússal táplálkozó természetfeletti lények.

-Úristen! Dehogy. -kezdett el valamennyire őszintén nevetni, ami csoda volt ilyen szituációban. -Atyaég. Most igazán lefárasztottad az agyam. Én vámpírokra gondoltam, de ahogy gondolod.

-Oh. -gratulálok Beck. Igazán értelmesen kifejtetted a válaszod.

Ezek után nem csodálkoznék, ha gyogyósnak hinne, gondoltam. Ráadásul most már biztos az a naiv lány vagyok.

Pár percig csak magunk elé néztünk és gondolkodtunk. A földön ülve a fagyos füvet tépkedve merültem bele a gondolataimba. Nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyuljak a fiúhoz. Abban a pillanatban nem tűnt ellenségesnek. Ha ránéztem ugyanúgy zavarodottságot és hitetlenséget láttam az arcán. És valószínűleg ő is a következő lépésen gondolkodott. Viszont a sikátorban szörnyű volt. Gondoltam, hogy nem az ő hibája. Ha tényleg igazat mondott és ő is ma lett ilyen akkor inkább az őt átváltoztató személyt kéne okolnom. Nem bírtam tovább a csendet. Felálltam, elé léptem és kezet nyújtottam neki.

-Beck Carmen- próbáltam mosolyogni. Lenézett a kezemre. Félszegen elmosolyodott és kezet rázott velem.

-Felix Hale.Bár ne így ismertük volna meg egymást.

Kínos csöndben álltunk egymással szembe és csak a talajt bámultuk. Anyuhoz így nem mehettem vissza, nem akartam, hogy miattam baja essék. Nem akartam látni az arcát amikor rájön arra, milyen szörnyeteggé váltam. Egyáltalán, bele se mertem gondolni. Vámpírok nem létezhetnek. Olyan abszurd. Lehet nem is léteznek. Lehet ez is csak egy álom...egy igen valóságos álom. Ahogy a gyomrom halkan megkordult az érezhető vérszagra, nem ezt mutatta.