Sötétség vonzalma

Negyedik fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy nem írtam az elmúlt egy hónapban. Csak elég sok baj szakadt mostanság a nyakamba és nem nagyon volt időm. De a lényeg, hogy most már itt vagyok egy új, izgalmas résszel. És ígérem, innentől be fognak pörögni a dolgok. ;)

Miután kitakarítottam magam után csendesen visszavonultam a szobába. Nem értettem Felix hogyhogy nem ébredt fel, amikor tegnap is utalt már az éles hallására, de nem is bántam. Legalább nem aggódott miattam. Megpróbáltam visszaaludni és a már 1 órával ezelőtt tapasztalt fáradtság elég gyorsan lehetővé is tette, hiába remegtem a félelemtől. Újra egy álomvilágba csöppentem és megint hányingerre keltem. Felix még mindig aludt és ez csak egyre rosszabb lett. Délig összesen 4 órát, ha tudtam aludni. És egyre nehezebb volt felkelnem. Már csak egy kis vödörbe voltam képes kiadni magamból azt a tengernyi gyomorsav és vér elegyet, ami újra és újra kitört belőlem, mivel nem volt erőm felkelni és kivánszorogni a mosdóba.

Sírtam. Órákon át. Ugyanis tudatosult bennem a kemény igazság, hogy nem gyógyulok meg, nem térek vissza a régi életemhez és leszek megint boldog. Két választásom volt. Iszok a lenti vértasakokból vagy pedig hagyom, hogy szép lassan, fájdalmasan elsorvadjak.

Igazából egyértelmű volt a döntésem. Ha már kaptam egy lehetőséget a döntésre az élettől, akkor élni is szerettem volna vele. Semmiképpen se akartam egy olyan sötétben bujkáló szörnyeteggé válni, akivel a gyerekeket ijesztgetik. Ha fájdalmakkal kellett is szembe néznem ragaszkodtam ehhez. Pont ezért minél csendesebb voltam, Felix nehogy felébredjen rám. Néma sírásban adtam ki magamból szép lassan az életet és hiába égette, marta a gyomrom a fájdalom egyre jobban, kitartottam a döntésem mellett.

Nem is tudom mikor hagytam abba a végtelennek tűnő hányást és merültem nyugodt álomba, de egy halk kopogásra keltem. Gyorsan belöktem az ágy alá a vödröt és megnyugodva néztem a még mindig nyitott ablakra, ami friss levegőt engedett be a besötétített szobámba, majd úgy eresztettem be Felixet.

-Jó reggelt! Remélem nem keltettelek fel. -dugta be a fejét az ajtón. Válaszul csak fáradtan rámosolyogtam és megráztam a fejem. Összeszedtem minden erőmet és eljátszott energikussággal kimásztam az ágyból, majd elindultam az ajtó felé.

-Neked is jó reggelt! Egy kis reggeli? -próbáltam tettetni továbbra is magam és Felix helyeslő mosolyából arra jutottam jó úton haladok.

-Ezt akartam én is kérdezni tőled. Csináltam neked rántottát és van egy meglepetésem is a számodra. -terelt le a lépcsőn izgatottan. Ahogy beléptem meglepve vettem észre, hogy egy kisebb gyümölcstorta álldogál a pult közepén. Felvont szemöldökkel fordultam hátra Felixhez.

-Hát ez meg?

-Gondoltam megünnepelhetnénk a kitartásodat és a makacsságodat, amivel elérted, hogy lassan visszamehess anyukádhoz.

Csodálkozva néztem rá továbbra is. Nem haragudott rám, nem irigykedett arra, ami tudomása szerint nekem kijutott neki meg nem. Örült nekem úgy, hogy összesen 2 napja ismert. Mégis annyira fájt ez a szép gesztusa. Elvégre idő kérdése volt csak mikor halok bele az említett makacsságomba.

A szemeimben könnyek szöktek és gondolkodás nélkül megöleltem. Ő csak állt ott és éreztem rajta, nem tudja mit kéne reagálnia a kirohanásomra, de azért végül ő is átkarolt az egyik kezével. Azért, hogy szegénynek ne legyen még kellemetlenebb a szituáció elengedtem, letöröltem a szemeimet és magamra erőltettem megint egy boldog mosolyt.

-Nagyon szépen köszönöm Felix!

-Oh, hát igazán nincs mit! -vörösödött el kicsit. -Csak szerettem volna, ha valamivel emlékezetessé teszem neked az együtt töltött pár napunkat. -indult el a pult felé, majd elővett két tányért, amiket a torta mellé rakott, meg egy kést és átnyújtotta nekem azt.