The king and the clown

Történések

(Ismét késve, de itt az új fejezet. Annak aki várta és annak is aki még csak most talált rá a sztorira.)

Kook kiabált, sőt, ordítozott Aron-al aki meg úgy tűnt közben mint aki lesokkolódott.
- Jobb ha tudod ez volt az utolsó. - Jin higgadt maradt, látszólag - Te is tudod, hogy ezért felhelenthetnénk. De nem tesszük és nem azért mert ezt szeretnék. Megérdemelnéd. De ez mindegy. - felsóhajtott - Most húzz el nagyon gyorsan mielőtt meggondolom magam és Jungkook-ot elengedem.
- Eressz már! - Kook vergődött Jin karjaiban - Kicsinálom.
- Kook... - szóltam neki könnyezve s kissé még a történtek hatása alatt léve - csak hagyd... - fogtam lábam mely szépen vérzett és áztatta el nadrágom.
- Hope... - Jin ekkor engedte el - ne haragudj. - megölelt egy pillanatra, hogy aztán el is engedjen - Jin, siessünk, nagyon vérzik, vigyük kórházba. - Kook jobban meg volt már ijedve mint én. S Aron? Nos ő meglépett sunyin. De igazából nem érdekelt már mit csinál, csak ne legyen többet a közelemben. Jin bátyja fogott még s vitt tulajdon kocsijához, így ő volt az aki beültetett oda. Hátul ültem. Kook rögtön mellém pattant míg Jin előre ült testvére mellé. Amint így megvoltunk Nam indult is.
Azt hittem ez a napom is talán lesz olyan jó mint az előző. De tévedtem. Nagyon nagyot tévedtem. Aron miatt vált minden rémálommá, s ha ez nem lett volna elég elvette tőlem a lehetőséget, hogy újra lássam Jackson-t.
Nam tényleg kórházba vitt engem, ahol aztán ellátták sebem, amit szerencsére nem kellett varrni csak kötözni. Szerencsére nem lett olyan nagy baj mint hittem s éreztem. Egy majdnem teljes óra múlva így hazafelé vehettük utunk. Nekem meg közben jutott eszembe, hogy a suliban maradt a táskám s így a cuccaim is. Ezért kértem meg Nam-ot, hogy vigyen vissza a sulihoz. Nagyon kedves volt mikor belement és kérte ne szabadkozzam mert, hogy szívesen segít nekem. Persze Jin is aranyos volt, hisz ő is hasonlóan volt mint testvére. Kook meg rögtön közölte, hogy nélküle nem tehetek egy lépést se. Kb mintha előléptette volna magát barátból testőrré.
- Veled megyek. - jelentette ki Kook miután ismét a sulinál voltunk, állt meg Nam a kocsijával.
- Jó, rendben. - ezután nem sokkal szálltunk ki Nam kocsijából.
- Vigyázzatok azért. - mondta Nam aggódón.
- Úgy lesz. - kedves, túl kedves.
- Nem lenne jobb ha csak Kook menne? - Jin meg olyan kis anyáskodóan féltő volt. Komolyan meghatottak.
- Nem. Jó lesz ez így. - mondtam kis mosoly félével. Nem félek már, inkább csak fáradt vagyok. - Meg aztán nem kell megvárnotok. Így is sokáig feltartottalak titeket. Kook majd hazakísér.
- Ugyan nem fáradtság. - legyintett Nam.
- Megvárunk. - csatlakozott Jin is.
- Hát jó, rendben. Akkor sietünk. - mondtam, majd Kook-al együtt meg is indultunk megkeresni a táskám.
Úgy hittem, hogy abban a teremben lesz majd ahová Aron vitt. De hiába mentünk oda mert nem volt ott. Kicsit megijedtem. Nem volt fontos dolog benne, de akkor is. Keresni kezdtük a táskám, a suli kapujától kiindulva a teremig ahová Aron cipelt, majd onnan egész addig ameddig jutottam mikor Aron elől menekültem. Nem lett meg, nem volt sehol a táskám.
- Meg kellene nézni még egyszer az egészet. - agyaltam, hogy mit felejtettem el, hogy hol nem néztük meg táskám.
- Jah. De az is lehet, hogy az a barom elvitte magával. - mérgelődött Kook.
- Ah, menjünk inkább. Elfáradtam már. - csalódott vagyok, nagyon.
- Azt hiszem mégis kereshetnénk még a táskád. - Kook barátom hirtelen kicsit furcsává vált.
- De Kook... Elfáradtam és elfogadtam, hogy nem ma találom meg.
- Várj meg itt akkor. Megnézem még egy helyen. - hirtelen szaladt el, hagyott ott engem. Mondani se tudtam volna neki, hogy hiába néz meg mindent újra a táskám már nem lesz meg.
- Ah te bolond... - motyogtam csak így utána nézve. Aztán meg majd szívrohamot kaptam ahogy valaki megérintett.
- Azt hiszem én megtaláltam amit keresel. - meg se kellett fordulnom, tudtam ki az. De csak megtettem s csak azért mert ő maga felé fordított - Megijesztettelek? - bólintani voltam képes - Ne haragudj. - fejem ráztam, hogy semmi baj, de aztán szóltam is.
- Sajnálom, hogy látnotok kellett. - igen, ő s még valaki volt akik tanúi voltak annak ami történt.
- Ugyan... - kezem fogta s adta így kezembe táskám. Ártatlan dolog volt én mégis fülig pirultam. - Én sajnálom, hogy nem mehettünk segíteni neked. Szerettünk volna csak hát...
- Semmi baj. - szavába vágtam. Rá nézve, szemeibe nézve elvarázsolódtam ismét.
- Azért rendben vagy?
- Igen. Nagyobb volt az ijedtség mint a baj. - arcom jobban lángra kapott mikor képes volt csak úgy megérinteni.
- Biztos? Nagyon úgy tűnik nekem mintha mégsem lenne minden teljesen rendben. - csak egy kicsit simított arcomra aztán el is vette kezdett, ám nekem ez is a világot jelentette.
- Biztos.
- Szerintem nem. - s újra hozzám ért - Ha így lenne, ha valóban minden rendben lenne akkor nem sírnál.
- De én nem is... - ahogy arcom simította ismét rá kellett jönnöm, hogy bizony úgy van ahogy mondta, hogy könnyezem.
Hirtelen történt, hogy elengedte arcom, ahogy az is hogy utána magához húzott, ölelt engem, így az is hogy jobban könnyezni, sírni kezdtem. De tudjátok mit? Nem is azért sírtam ami történt, inkább azért mert ő, mert Jackson ölelt magához s próbált vigasztalni. Boldog voltam, hisz ő ölelt és mindezt magától tette nem mert kérték rá. Boldog voltam mert szeretem őt. S boldog voltam, még úgy is hogy tudom továbbra is elérhetetlen lesz számomra ezután.