DH / Lángoló szárnyak... [ BEFEJEZETT ]

12

Magam alatt voltam... Nem tudtam mihez kezdjek... Az életem teljesen tönkre ment! Bevonták a hős engedélyem, elvesztettem a barátaimat, a ,,családomat,, a hírnevemet! Elvesztettem Dabit is... Nem volt már semmi a világon, amiért érdemes lett volna tovább élnem. Mindent elvesztettem...
A vissza felé vezető utamon végig zokogtam. Kicsit se éreztem magam férfinak... Többször eszembe jutott, hogy inkább a folyóba vetem magam, de még nem volt itt az ideje. Először vissza kellet kapnom a szárnyaimat, hogy legalább azok meglegyenek nekem, ha már minden mást elvesztettem.
Kisírt szemekkel löktem be magam előtt a hely ajtaját. A többiek már vissza értek és mindannyian kérdőn és haragosan néztek rám...
- Nem volt ott ahol mondtad... -morgott rám Shigaraki.
- Tudom, mert láttam hol van... -folytattam mire a többiek ledöbbentek.
- Megtaláltad? –ugrott fel Touga.
- Meg... De nem akart vissza jönni velem... -motyogtam.
- Ezt meg, hogy értsük... -folytatta a főnök.
- Kimosták az agyát és most hősnek képzeli magát... Esze ágába nem volt velem tartani... -mondtam mire a többiek lefagytak.
- De te vissza jöttél... -törte meg a csendet Shigaraki. – A szárnyad kéne mi...?
- Nem akarok megszökni... Csak kérem vissza, hogy aztán megcsonkíthassam és leugorhassak az épület tetejéről... -motyogtam mire mindenki lefagyott.
- Nem igazán tudlak követni... Azt mondod öngyilkos akarsz lenni? De még is miért?!
- Már nincs miért élnem... Nem vagyok jó semmire és Dabi nélkül egy senkinek is érzem magam... -mosolyogtam halványan, majd megint a fő emberre pillantottam. – Vissza kaphatom őket...?
- Kár lenne érted ugye tudod...?
- Még is kinek hiányoznék én? A hősöknek? A barátaimnak? Dabinak...? Mindegyikük gonosztevőként gondol rám...
- Akkor talán tudnék neked adni új élet célt...
- Nem bántok civileket...
- Nem is kérlek erre... -mosolygott alványan. – Arra itt van nekünk Touga! Te leszel majd a felderítőnk! Mit szólsz...
- Nem használom többet a szárnyam... -motyogtam mire megint csak csend lett.
- Attól még el tudod látni ezt a feladatot... -motyogta majd intett Compressnek. – Hasalj az asztalra és vissza kapod a szárnyaidat.
- Nem mondtam igent...
- Én meg nem kérdetem! Dabi már nem jön vissza, törődj bele... De neked ezért nem kell tetőkről ugrálnod... Csak keress más életcélt! –mondta mire én szó nélkül dőltem rá az asztalra.
- Rendben csak kérem őket vissza...
Miután mind ezzel megvoltunk, a többi gonosztevő szépen lassan felszívódott. Mindenki ment a dolgára Twicet és Tougát kivéve.
- Nem jön vissza? –állt mellém Touga.
- Nem... -motyogtam idegesen, mire nagyot sóhalytott és elővett egy fásli szerű anyagot. – Minek az?
- A szárnyadra! Lekötjük őket, hogy ne tudd használni, de attól még megvannak! –mosolygott halványan. – Mit szólsz hozzá?
- Rendben... -motyogtam kelletlenül majd felé emeltem az említett végtagomat. – Kösd csak le...

Fél évvel később:

6 hónap elteltével se változtam semmit. Talán még depressziósabb is lettem mint voltam. Próbáltam megfogadni Shigaraki tanácsát és keresni akartam magamnak valami életcélt de... 6 hónap alatt csak romlott az állapotom és a hozzáállásom. Már nem volt kedvem az egészhez... Elfáradtam. Elegem lett! Csak azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek... Még Tougának és Twicenak se sikerült bennem tartaniuk a lelket. Úgy, hogy úgy döntöttem a következő feladatom lesz az utolsó is, de valami megváltozott.
- A helyeden vagy Hawks..? –hallottam meg Shigaraki hangját az adó-vevőben.
- Mint mindig... -sóhalytottam.
- Jelents ha bármi mozgást látsz! Mi addig elindulunk...
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet Shiga... -motyogtam majd a szemem elé kaptam a távcsövet és körbe néztem vele odalent. – Nem látok egy őrt se a környéken... A kamerák kikapcsolva... Szerintem valaki figyel titeket...
- Azt mondod várjunk?
- Azt mondom menjünk haza! Nagyon nem tetszik ez nekem... Ha valaki figyel akkor nem elég ha egy kicsit várunk...
- Ha valaki figyelne nem gondolod, hogy először téged szedne le onnan?
- Nem tud leszedni mert folyamatosan beszélek! Ha elhalgatnék az feltűnne nektek és a aportálon villám gyorsan eltudnátok menekülni. Nem kockáztatja meg, hogy leszedjen engem innen...
- Vagy csak nincs itt senki! Hawks... Ne aggódj túl mindent!
- Nem aggódok! Csak a hős múlt tapasztalatot von maga után...
- Csak találgatsz... -nevetett fel a vonal túl oldalán.
- Shiga ez nem vicces! –szóltam oda komolyan. – Ha igazam van akkor az egész csapatnak annyi, amint bemész!
- Ha pedig nincs megszerezhetjük a szállítmányt amire hónapok óta várunk... Hawks ezt nem szalaszthatjuk el... Tudod milyen fontos!
- Igen tudom...
- És azt is, hogy nem te vagy a főnök...?
- Persze... De minek kellek én ide ha sose hallgatsz rám?
- Másra is használhatnálak ha nem lenne lekötve a szárnyad...
- Nem veszel rá semmire... -kuncogtam.
- Ezt majd megbeszéljük otthon tyúkocskám! –nevetett fel ő is majd kiszállt a vonalból.
,, Hát igen... Shiga és én a 6 hónap alatt elég közel kerültünk egymáshoz, de ez közel se szerelem... Szeretem, de... nem érzek többet... És szerintem ő se tudja mit akar... Ez a kapcsolat nem szól bele a terveimbe... ,,
Már éppen dőltem volna vissza a kéménynek mikor csillogást pillantottam meg a célzott épület sarka felől. Azonnal felkaptam a távcsövet és az adó-vevőt majd figyelni kezdtem.
- Shiga! –szóltam bele az eszközbe. – Elindultatok?
- Még szép!
– Azonnal gyertek ki! Láttam valamit!
- Már eskü behaluzod a dolgokat... Nincs itt semmi drágám...
,, Drágám...? ,,
- Nem kell ennyire féltened...Bízz bennem, megoldom!
- Drágámnak szólítottál? –kérdeztem vissza piros arccal.
- Hát ezt mondtam volna? A tudat alattiim már máshogy gondol rád... -motyogta. – Ha vissza érünk lenne kedved megpróbálni egy randit? Tudod csak mi ketten... Úgy érzem eleget húztam már ezt...
,, Ezt nem hiszem el... ,,
- S-shiga... Ez nagyon jól hangzik, tényleg! De...
- De ott van az a ,,de,,... -sóhalytott csalódottan.
- Sajnálom... Szeretlek tényleg! De én nem lennék erre képes... -motyogtam.
- Semmi gáz... Megértem... -motyogta majd hirtelen elhallgatott.
- Shiga...? Shiga válaszolj! Mi történt? Shiga!
- Hawks... Pontosan mit láttál? –súgott bele a vonalba.
- Fényeket... Csillogást... De mi történt Shiaga?!
- Tényleg van itt valaki... -morogta.
- Te mit látsz?
- Az a baj hogy semmit... Sötét van de hallani még hallom a lépteket. Előre küldöm Kurogirit, a tobbieket pedig kiküldöm. Vigyázz rájuk amíg Kurogirival vissza nem érünk!
- Shiga ha van ott valaki akkor ésszerűbb lenne kijönni onnan nem gondolod?
- Nem kell ennyire féltened... -mondta mosolygós hangon majd kilépett a vonalból.
- Shiga...? Shiga! A fenébe... -morogtam majd újabb fényeket láttam ezért hasra vágtam magam és tovább figyeltem.
Pár másodperc múlva Enjit szúrtam ki az épület sarkánál.
- Enji...? –motyogtam értetlenül. – Egyedül jött volna...? Akkor nem is lesz olyan nehéz a kijutás... -nyugodtam meg majd egy hangot hallottam meg a hátam mögül.
- Ne vegyél rá mérget...
Az ismerős hang hallatán hirtelen kirázott a hideg majd ijedtemben fordultam 180 ° -ot. Dabi volt az... Akarom mondani Touya! Talpig hősruhában állt előttem, de kiállása nem volt fenyegető. Még is földbe gyökerezett a lábam.
- Nem akarlak bántani... -emelte fel a karját, de én mozdulatától csak még jobban megilyedtem és hátrálni kezdtem a tető széle felé.
,, A fenébe... Nem hagyhatom cserben a többieket. Még nem most kéne a tető szélén állnom... ,,
- Ne ne ne ne ne! –kapott felém. – Nem akarlak bántani! Esküszöm! Csak gyere vissza ide... -mutatta mire én a mögöttem lévő mélységbe tekintettem. – Ne repülj el kérlek! –mondta nyugodt hangon és közeledni kezdett felém. Az én talpam alol viszont kiszaladt a talaj. Elvesztettem az egyensújom és a mögöttem lévő ,,szakadékba,, kezdtem el zuhanni. Persze Dabi azonnal kapcsolt, az utolsó pillanatban utánam kapott és vissza húzott a tetőre. Az ilyedségtől pihegve lt le mellém a földre majd halványan mosolyogva fordult felém.
- Milyen madár az amelyik nem tud... -kezdte majd megpillantotta lekötözött szárnyaimat. – Repülni... -fejezte be. – Ki tette ezt veled...? –hült el hirtelen majd felém emelte a kezét de én elhúzódtam.
- Ne érj hozzám... -kaptam el könnyes szemeimet róla.
- Ki bántott...?
- Senki csak... Csak hagyj békén! –motyogtam.
- Hawks... Nem akarok neked rosszat rendben? Hiszek neked... Mind az amit mondtál mostmár biztosan tudom, hogy igaz... Sőt! Többet is tudok. Utána néztem mindennek apám forrásaiból...
Tudom, hogy bánt velem... És azt is tudom Shotoval, hogy bánik... Mivel látom minden egyes nap. Illetve az a kérdés is felmerült bennem, hogy hol van az anyám... -sütötte le a szemét. – A hatalmas hiányról nem is beszélve... Hiányzol Hawks! Eleinte nem tudtam mi ez az egész de... Amikor apám felmutatta a képedet melegség öntötte el a szívemet... Kellesz nekem Hawks! Úgyan nem emlékszek arra, hogy mi volt közöttünk de az érzéseim megmaradtak irántad. Ha tudnád mennyire vágyok az ajkaidra...
- Nem! A A... -ráztam meg a fejemet. – Ezt nem veszem be! Te nem vagy hős! Csak is úgy kerülhettél ide ha Enji elhozott, és a ő hozott az azt jeleni van feladatod is!
- Hallottam amikor apa telefonált. Tudtam, hogy a LOV tagja vagy. Gondoltam követem és körül nézek hátha itt vagy...
- Csak azért kockáztattál mindent hogy beszélhess velem...?
- Nem... Veled akarok lenni! Bárhova mész követni! É-én nem tudom mihez kezdhetnék nélküled. Most is úgy ver a szívem, hogy majd kiugrik...
- Nem ilyen élet jár neked... Nem akarsz szökevény lenni... Na és mi lesz Shotoval?
-Shoto még kijárja a sulit aztán ő is lelép. Ahogy Natsuo is, amint tud... Csak Fuyumi fog maradni neki. De kíváncsi leszek ő még meddig bírja... Viszont nem kell szökevénynek lennem. Van állásom és pénzem! Csak egy lakás kell ahol elrejthetlek...
- Túl sokat akarsz tenni értem...
- Megéri –vágta rá majd közelebb kúszott hozzám. – Hiányzol szerelmem... Talán én nem?
- Dehogy nem... -lábadtak könnybe a szemeim majd végig simítottam az arcán. – 6 hónapja és 5 hete csak rád gondolok minden egyes nap... Azt hittem sose kaplak vissza... -mosolyogtam majd beugrottak a többiek. – Uram isten segítenem kell nekik...
- Veled megyek!
- Neked most itt kell fent maradnod! Nem szúrhatjuk el itt a tervedet, neked jónak kell maradnod! Csak is én megyek...
- Akkor legalább a kötést hagy szedjem le... -mosolygott a szárnyamra mutatva.
- Rendben... -bólintottam. – Azóta lekötve hordom mióta elveszítettelek...Itt az ideje ezen változtatni...!