Lelkem mély bugyraiból

3.

Még most is rólad álmodom,
Annyi idő után is,
Mintha csak ma lett volna, hogy külön kellett válnunk,
Bár inkább csak belső kényszer volt ez mindkettőnk részéről,
Mert már nagyon mehetnékünk volt,
És nem bírtuk ki már többé egymás mellett.
Az oly szépen indult leányálom,
Mi most darabokra tört a csapkodó ökleink miatt,
Mi szerelemnek indult, de mára már hamvát sem látni ennek,
Mi volt, s nincs többé,
Mi megszűnt lenni, elszublimált,
S többé soha vissza nem szerezhetjük,
Mert milyen az a szerelem mit vissza szerzünk?
Elkopott, s fonnyadt, mint a több héten át egyhelyben érlelt, túlérett barack nyár közepén.
S azon már nincs mi segíthet,
S rajtunk sincs ki segíthet.
Voltak érzéseink, mik már nincsenek,
Ilyen egyszerű az egész,
De én mégis rólad álmodom,
Indokokat követelve magamtól,
Hogy miért is hagytalak ott téged,
Kit annyira szerettem, hogy azt már szavakkal kifejezni sem tudnám.
De megtettem, léptem érted és saját magam miatt, miattunk,
Mert abban miben voltunk, már túl toxikussá vált, kezelhetelenné.
Megtettem, s most az én hibám.
Mindent magamra vállaltam azért, hogy továbbjuthassunk ezen az időszakunkon.
Én lettem a rosszfiú, de te mégis úgy mondod, mintha semmit sem számítana,
Mintha te tetted volna meg, de mindketten tudjuk, hogy nem így volt.
Csak te és én tudjuk a kegyetlen igazságot, hogy én vetettem véget kettőnknek.